Hat

„… azt mondjátok, hogy az LSD kábítószer. Én arra gondolok, hogy ha kábítószert veszek be, akkor elkábulok, nem? LSD alatt senki nem kábul el. Az LSD nem elkábít, hanem fölébreszt, ráébreszt arra aki vagyok, arra, ami bennem történik. Tehát az LSD nélkül vagyunk kábultak, mert legtöbbünknek halvány gőzünk sincs arról, hogy mi megy végbe bennünk. Nem tudjuk, hogy mit akarunk, nem tudjuk, hogy mik az ellenállásaink, alig ismerjük magunkat. Tehát így kábultan, alvajárunk. Mikor az ember LSD-t vesz be, akkor nem kábul el, hanem ahelyett, hogy állandóan kifelé nézne, befelé néz. Ez azt jelenti, hogy amikor az ember befelé néz – s nem hülye – akkor nem csinál semmit. Tehát az izmait nem mozgatja. LSD hatása alatt az emberek nem rohangálnak, LSD hatása alatt az emberek nem agresszívek kifelé, hanem lefekszenek, néha belemásznak egy hálózsákba, s bekötik a szemüket, hogy ne lássanak semmit, összekuporodnak, talán fülhallgatót tesznek föl, hogy zenét hallgassanak, s nyolc óráig nem mozdulnak.”

„Van olyan agresszió, ami egészséges. Az életben semmilyen minimális vagy maximális dolog nem jó, mindig az optimális megoldást kell keresni. Tehát mindannyiunknak meg kell találnunk azt, hogy mi az optimális agresszió.”

„Az LSD… Annyira lelassít mindent, hogy észrevesz az ember olyan dolgokat is, amelyeket általában nem vesz észre, mert általában olyan gyorsan élünk, s olyan gyorsan gondolkozunk, s olyan gyorsan érzünk, hogy mielőtt tudnánk, hány elhatározáson mentünk keresztül, már a huszadikat is megtettük. S minél gyorsabban halad az ember, annál automatikusabban él.”

„Körbe-körbe mindig lehet menni, s nem kell semmit sem elhatározni. Ez egy sokszor megjárt út, egy jól kitaposott életút, a baj csak az, hogy állatian unalmas. Nagyon sok olyan ember él, aki egész életében ezen az úton megy körbe-körbe.”

„Amikor az ember körbe-körbe megy az életében, és semmi nem változik, az a szokás. Amikor az ember LSD-t vesz be, akkor minden szokás megszűnik. Azért ijednek meg az emberek, amikor LSD-ről beszélnek nekik vagy LSD-t vesznek be, mert LSD hatása alatt egyszerűen nincs több szokás. Mindent elfelejt az ember, amit addig megtanult. Úgy nézi a világot, mintha először látná. Nagyon gyakran előfordul, hogy az első pár órában, amikor LSD-t vesz be az ember, akkor nem tud beszélni.”

„A szokások tehát korai programozások, korai beidegződések. Olyan, mintha mi lennénk a számítógépek, a szüleink és a tanítóink belénk ültettek volna egy-egy programot, és mi azt hisszük, hogy csak azok a programok léteznek. Az LSD kitisztítja a programokat. Lehet, hogy ez rettenetesen félelmetes, de az is jó benne, hogy azután az ember úgy programozza önmagát, ahogy akarja.”

„… szerintem egy valódi kábítószer az embert a felelőtlenség irányába viszi. Ha tehát valaki rászokik egy kábítószerre, akkor egyre felelőtlenebb lesz, s a társadalomnak azért van baja az ilyen emberrel, mert az nem lesz felelős önmagáért. Nem fog dolgozni, nem fogja eltartani a családját, sőt önmagát sem, s akkor valakinek a terhére lesz. Ezért rosszak a kábítószerek. Az LSD éppen az ellenkező irányban hat. Miután valaki LSD-t vett be, akkor nem kevésbé felelősségteljes lesz, hanem éppen hogy több felelősséget vállal magáért annál, mint akkor, mielőtt bevette volna… Minél kevesebbet tudunk, annál felelősség-mentesebben tudunk élni. Mert amiről nem tudok, azért nem vagyok felelős.”

„Amikor három és fél éves voltam, a családom felrobbant, anyámat elvitték Auschwitz-ha, apámat elvitték munkaszolgálatba, nagyanyámat elvitték valahova máshová. Később aztán lassan újra összekerültünk. Először az apám jött vissza, amikor majdnem öt éves voltam. Talált egy barátnőt magának, akit Sárinak hívtak. Én láttam, hogy mi történik, éber voltam. Aztán visszajött az anyám. Az első nap, amikor visszajött, elvitt egy rövid sétára, Fél óra múlva ránéztem, s azt mondtam neki, hogy „Sári nagyon szép, de te sokkal szebb vagy.” Attól kezdve addig, amíg meg nem haltak, engem vádoltak azzal, hogy felrobbantottam a házasságukat, mert, ha én ezt nem mondtam volna meg, akkor semmi nem történt volna. Ez csak egy kis példa arra, hogy az ember miért veszti el az éberségét.”

 „… azoktól, akiket skizofrénnek hívnak, általában megijednek az emberek, mégpedig azért, mert a skizofrének teljesen éberek. Abban a pillanatban, amikor valakivel beszélgetnek, két percen belül rátalálnak arra, ami a beszélgetőpartnerüknek fáj, vagy ami abban az emberben hamis, s attól a pillanattól a hamisságukról fognak beszélni… Tehát szerintem azért veszítjük el az éberségünket, mert a szüleink nem tűrik el, hogy mi, gyerekek, szembesítsük őket, a hipokrita státuszukkal, a hamisságukkal.”

„Laing maga mesélte, hogy amikor huszonhárom éves volt, és az első pszichiáter tanárával dolgozott, elmondott neki egy pár dolgot a saját anyjáról. Az egyik óra végén a pszichiáter barátja átölelte a fiatal Laing-et, és azt mondta: „Rony, biztosan tudod, de ha még véletlenül nem jöttél volna rá, akkor szeretném neked megmondani, hogy ez nyilvánvaló legyen közöttünk, hogy az anyád bolond, az anyád egy őrült nő.” Ezt akkor először hallotta, s azt hitte, hogy a pszichiáter viccel. Akkor még nem tudta elhinni, még kb. 5 év kellett analízisben és terápiában neki, hogy rájöjjön, az anyja valóban teljesen őrült volt. Mert ha éberek lennénk, s rájönnénk, hogy a szüleink kicsit vagy nagyon őrültek, akkor nagyon nehéz lenne velük élni. Akkor menekülni akarnánk, de hová lehet menekülni?”

„…egy rettenetes tabu, hogy éberen lássuk, mit csinálunk egymással. Szerintem mindenki, aki rosszul érzi magát, akinek rossz véleménye van önmagáról… az véd valaki mást. Úgy védjük meg a szüleinket, hogy magunkrólvan rossz véleményünk… Ha jól akarjátok érezni magatokat magatokkal, akkor meg kell látnotok, hogy kik voltak a szüleitek valójában. Ez nem jelenti azt, hogy el kell őket ítélni. De látni kell az igazat. Meg lehet nekik bocsátani, mert az ő szüleik is, meg a szüleitek szüleinek a szülei is így viselkedtek. Tehát nem kell elítélni őket, de akkor is tisztán kell látni, hogy mi történt, mert ha nem látjátok tisztán, akkor azt hiszitek, hogy valami baj van veletek. Ez a szokás.”

„Az LSD-hatás alatt átélt élmények 50 %-a megmarad tisztán, örökké. Amit nagyon nehéz lenne átélni, azt az ember elfelejti, úgy elfelejti, mint az álmot, elfelejti, mint a gyerekkorát.”

„Ha valaki azt mondja, hogy oda akar figyelni valamire, de nem tud, akkor megkérdezem, hogy hol jár az esze. Olyankor elmondja, hogy hol jár. Akkor azt mondom, hogy hazudik önmagának, mert valójában nem oda akar figyelni, ahová mondja, hanem oda, ahol az esze jár. Csak ezt nem meri bevallani magának, s nem mer veszekedni, s megvívni azokkal, akik azt akarják, hogy másra figyeljen.”

„… vegyétek komolyan azt, hogy mire szerettek figyelni, amiről azt gondoljátok, hogy abból biztosan nem lehet megélni! Ha az ember ezt nem teszi meg, akkor szerintem kidobja az életét, akkor egy hamis életet él.”

„… aki álmodozik, végeredményben megöli magát. Aki álmodozik, az nem él, s nem is tud élni, mert a fantáziájában kiéli magát… Az imagináció szerintem ennek pontosan az ellenkezője. Ha az ember imaginációban elképzeli, hogy milyen jó lenne jól játszani egy darabot a zongorán, akkor az imagináció után a feszültség nagyobb benne, mint annak előtte. Akkora feszültség alakul ki benne, hogy azonnal leül a zongorához, s elkezd gyakorolni. Tehát az imagináció motiválja az embert arra, hogy megtegyen mindent annak érdekében, hogy az, amit elképzelt, valósággá váljon.”

„Ez az ember bankár volt… úgy érezte, hogy olyan gondolatai támadnak, amelyek nem az övéi... Egy kicsit megijedt… Honnan jönnek? De elkezdte leírni azokat. Körülbelül két hétig írt úgy, mintha valaki diktált volna neki… Egy egész könyvet diktáltak neki, elejétől a végéig. A könyvben fejezetek voltak. Ez a könyv afféle csontkovács tankönyv volt. Mondom, ő bankár volt, soha ilyesmi nem érdekelte. Mikor kész lett, a könyvet elvitte egy csontkovács barátjának, és megkérte, nézze meg. A barátja azt mondta, hogy ez nagyon jó könyv. Nagyon okos, nagyon jó, nagyon érdekes dolgok vannak benne. Ezután ez a három hang azt mondta, „mi csak előkészítettünk téged arra, hogy majd a következőnek, aki jön, és aki nemcsak diktálni fog neked, hanem rajtad keresztül fog beszélni, át kell adnod a szádat és a nyelvedet is”. A bankár azt hitte, hogy megbolondult, én ekkor ismertem meg, mert röviddel ezek után eljött hozzám azért, hogy megkérdezze, megőrült-e, vagy ez mit jelent.

Ezután nem sokkal egy másik hang kezdett hozzá beszélni, és lassan megtanította arra, hogy ne csak írjon, hanem forduljon kicsit félre a figyelmével, s engedje azt összpontosítani, s amikor összpontosította, akkor ez a hang tudott rajta keresztül beszélni. Ilyenkor becsukta a szemét, semmiféle nagy transzba nem kellett esnie, csak leült, relaxált úgy harminc másodpercig, s azután ez a valami beszélt rajta keresztül. Mikor megismertem Tedet, mert Tednek hívják ezt a bankárt, akkor Tedként lassan szelíden, kimérten beszélt, úgy ahogy emberek általában beszélnek, nem tökéletes nyelvtannal, néha nem is fejezte be a mondatait. Abban a pillanatban azonban, amikor úgy beszélt, mint az a valaki, aki rajta keresztül szólt, sokkal gyorsabban beszélt, soha egyetlen nyelvtani hibát sem ejtett, úgy beszélt, mintha könyvből olvasna egy nagyon komplikált szöveget, egyetlen hiba nélkül. De ez nemcsak egy afféle szöveg volt, ami már le volt írva, ez a hang improvizálni is tudott. Ha kérdeztem tőle valamit, akkor azonnal felelt. Bármiről kérdeztem, azonnal felelt, gondolkodás nélkül…

Meghívtam az egyik csoportra, hogy üljön be... azonnal olyan dolgokat mondott, amelyeket az adott embernek hallania kellett. Ha fizikai betegségről kérdezték, akkor orvostudományos dolgokat mondott. Például pontosan megmondta, mi van az illető szívével, diagnózist tudott felállítani, ha építészeti problémákkal fordultak hozzá, akkor az építészettel kapcsolatos dolgokat tudott mondani, és úgy látszott, mindent tud. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez sokkal érdekesebb foglalkozás, mint bankárnak lenni, ezért most Ted terapeutaként keresi a kenyerét. El lehet menni hozzá, de nem őt, hanem Spotted Eagle-t kell keresni. Spotted Eagle soha nem hagyja ott, tehát abban a pillanatban, amikor Ted összpontosítja a figyelmét, Spotted Eagle mindig ott van. Én attól féltem, mi történik, ha Ted összpontosít, Spotted Eagle pedig éppen nem jön. Ted azonban elmondta, hogy ez soha nem történt meg. Spotted Eagle, mikor erről kérdeztem, azt mondta, hogyne jöhetne; ahol ő van, ott nincs idő. Tehát ő örök. Az örökkévalóságban létezik, tehát nem is érti, hogy miért ne jönne, hiszen ő mindig ott van. Az csak a Tedtől függ, hogy mikor kapcsolódik belé… Kellett neki valaki, mert abban a világban, ahol ő él, ők olyan angyalfélék, akiknek az a munkája, hogy tanítsanak valamit az embereknek. Vannak olyan angyalok, akiket az emberek nem érdekelnek, de az angyalokon belül is hierarchia uralkodik, s ő olyan angyal, aki azzal foglalkozik, hogy tanítja az embereket, s ezt a tanítást így lehet csinálni. Keresnie kellett valakit, aki erre alkalmas, Ted pedig alkalmas volt. Ha Ted nem akarta volna elvállalni ezt a feladatot, akkor keresett volna mást. Spotted Eagle nem mondta, hogy Ted az egyetlen, akin keresztül beszél, lehet, hogy beszél másokon keresztül is. Ez most is eléggé gyakori jelenség, de Ted az egyetlen, akivel személyes kapcsolatom van, azért beszélek róla. Ez is egy tudatállapot.”

„Perennial” azt jelenti, hogy örökkévaló. A „perennial philosophy”, az a filozófia, amelyben minden nép és vallás – tehát a katolikusok, a zsidók, a buddhisták, a sumérok- mindenkor megegyezett. Huxley összegyűjtötte azokat a gondolatokat, amelyek minden korban, minden vallásban ugyanazok. Ez a „perennial philosophy”.

„Amikor megszületünk, akkor kijövünk egyfajta kis zacskófélébe anélkül, hogy megváltoznánk, de betöltjük ezt a zacskót, s ez a mostani életünk. Belefolyunk egy kis anyagba, s most az anyag él. Amikor meghalunk, akkor a zacskó tartalma visszafolyik abba, akik mindig is voltunk, s akkor a zacskó élettelen anyagként leesik, és kész. Spotted Eagle azt mondja, mindig akkor születünk meg, amikor akarunk, s akkor halunk meg, amikor akarunk. Tehát véletlen halál és véletlen születés nincs. A kérdés csak az, hogy ki akarja? A lélek akarja. Az Ego-nak semmi köze nincs ehhez. Tehát ki fél a haláltól? Az Ego. Az a részünk, aki el is felejtette, hogy honnan jöttünk.”

„Azt mondja, hogy azokkal, akikkel az életben együtt vagyunk vagy azokkal, akikkel közel kerülünk egymáshoz, de főleg azokkal, akikkel igen közel kerülünk egymáshoz, akikkel családot formálunk, vagy összebarátkozunk, vagy szeretők leszünk, ezeket a kapcsolatokat már mind megbeszéltük, mielőtt idejöttünk.”

„Olyan unalmas, hogy mindig minden lehetséges, menjünk ebbe a másik dimenzióba – ahol mi most élünk – s játsszunk el valamit. Ott nem lehetséges minden, egyszerre csak egy dolog történhet.”

„Ha böjtölnétek - például tíz napig nem ennétek semmit, csak kristályvizet innátok – rájönnétek, hogy mennyire kapaszkodtok az életbe.”

„… az egész szenzórium, az ember látása, hallása, tapintása, szaglása, megötszöröződik, megtízszereződik, mindent nagyon élesen észrevesz az ember, s túlszárnyalja az olyan problémákat, amelyek addig nagyon nehezeknek látszottak az életében. Ez a megkönnyebbülés olyan, mintha az ember egy hegyről nézné önmagát, és azt mondaná, hogy „ott lent lehet, hogy azok problémák, de itt fönt nem azok”. Tíz nap kell a böjtöléshez.”

Hét

„Kérdező: Mi az a tudatállapot, amelyben általában vagyunk, s amelyben a legtöbb időnket töltjük?

Én úgy hívnám, hogy megegyezésen alapuló révület. Ez az, amit normálisnak tartunk. Ez az, amibe a szüleink, a tanítóink, és gyakran a társak hipnotizáltak minket éveken keresztül…”

„… Hermann Imre megkapaszkodási ösztöne... Majmok vagyunk, és a legrettenetesebb dolog, ami egy kismajommal történhet az az, hogy lecsúszik az anyja szőréről, amikor nem tud belekapaszkodni.”

„… feláldozzuk azt, akik vagyunk, azért, hogy ne legyünk egyedül. Tehát inkább belekapaszkodunk valakibe, akkor is, ha fel kell adnunk a személyiségünket, csak azért, hogy ne legyünk egyedül. Ez nagyon korán megkezdődik.”

„Azok a gyerekek nem tudnak sohasem egyedül lenni, akiknek az anyja egyedül hagyja őket. Mert valahogy azt akarjuk bepótolni, amit soha nem kaptunk meg. Amit megkaptunk, azt már nem kell pótolni. Tehát minden gyereknek van egyfajta teherbírása arra, hogy anya nélkül legyen. Ez a teherbírás a nulláról indul, és az idő múlásával egyre nő. Abban a pillanatban, amikor az anya egy egységgel tovább marad el annál, mint amekkora a gyerek teherbírása, a gyerek úgy érzi, az anyja meghalt és ő is meghal. Ez teljes, abszolút tragédia. Amikor az anya visszajön, az már nem ugyanaz az anya, az már valaki más, egy idegen. Azért nagyon fontos erről beszélni, mert az emberek ezt nem hiszik el. Ha elhinnék, akkor nem adnák be a gyerekeket bölcsődékbe. Ez rettenetes probléma, mert dolgozni kell; az ember éhen hal, ha nem dolgozik, a gyereket pedig ezért be kell rakni a bölcsődébe. De így gyártunk egy egész sérült generációt. Így gyártjuk azokat az embereket, akik nem tudnak egyedül lenni, akik föláldozzák önmagukat azért, hogy éljenek.”

„Ha nekem most lenne egy kisgyerekem, akkor nagyon megvédeném azoktól az idegenektől vagy rokonoktól, akik azt mondanák, hogy „nézd milyen édes!” Azoktól, akik nem lépnek kapcsolatba a gyerekkel, s nem játszanak vele, csak úgy mutogatják. Mert abban a pillanatban, amikor egy gyereket mutogatnak, a gyerek színésszé válik.”

„Kezdem magam összehasonlítgatni másokkal is, de először önmagammal. Általában az ideál sokkal jobb, mint az, amit az érzékszerveimmel tapasztalok önmagamból… Ha az ideális és reális én közötti távolság nő, akkor öngyilkosok leszünk… Így járt például Hemingway is. Már megkapta a Nobel-díjat, az emberek pedig azt mondták neki, hogy ennél jobb már nem lehet. Ő a legjobb. A Nobel-díj után vette a szájába a duplacsövű puska csövét, és szétlőtte a fejét. Szerintem azért – s ezt a naplójegyzeteiből is ki lehet olvasni – mert az én-ideálja annyival több és jobb volt, mint a valódi énje, hogy megölte a valódit azért, hogy megmaradjon az ideál… Itt az élet, legyen bár akármilyen tökéletlen is, az én-ideál pedig csak egy gondolat. Egy semmi. Egy fabatkát sem ér. Teljesen értéktelen. Ha tehát az ideális és a reális énem közül valamelyiket meg kell ölnöm azért, hogy jobban érezzem magam, én az én-ideálomat ölöm meg…

Az én-ideál is egy nagyon mély hipnózis, s ennek a hipnózisnak az a végeredménye, hogy vagy megöljük magunkat úgy, ahogy Hemingway csinálta vagy pedig mikro-öngyilkosságokat követünk el. Ilyenkor nem engedjük meg magunknak, hogy bizonyos életmódot folytassunk, nem engedjük, hogy egyes vágyainkat kövessük, mert az ideál nem tenne ilyet… az én-ideál is egyfajta kapaszkodó. Adott a terv, amely szerint fel kell építeni az igazi embert. A szülők és a társadalom terve.”

„Szerintem soha senki nem szorong akkor, ha nem játszik színházasdit. Ha szoronganék itt, most, a katedrán, akkor csak azért szoronganék, mert nem lennék önmagam… hanem valamilyen szerepet játszanék… Ha egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondoltok rólam, ha nem vágyom arra, hogy valamilyen illúziót keltsek bennetek, akkor nem fogok szorongani.”

„Kétféle bűntudat van. A neurotikus és az egzisztenciális. A neurotikus az, amikor bűntudatot érzek akkor, amikor valójában semmilyen bűnt nem követtem el. Ilyenkor azért érzem a bűntudatot, mert a szüleim kineveztek bűnösnek, én pedig ahelyett, hogy a saját lábamra állnék, és szembenéznék velük, s azt mondanám nekik, hogy „menjetek a fenébe”, inkább bűntudatot érzek. Ez a kapaszkodási ösztön. Vigyázok, nehogy egyedül maradjak… Az egzisztenciális bűntudat az, amikor valamilyen bűnt valóban elkövettem, s azért van bűntudatom, mert rá akarok jönni arra, hogy mit követtem el. Például elárultam önmagam, már évek óta nem vagyok önmagam. Akkor bűntudattal járok-kelek, mert végeredményben megöltem magam.”

„… szerintem, az LSD-t valószínűleg azért tartják olyan rettenetes orvosságnak, és azért tiltják mindenáron, mert az, aki használja, rájön arra, hogy soha többé nem akar engedelmeskedni senkinek, csak az Istennek, Még akkor is, ha nem hisz Istenben, mert Isten alatt nem azt az öreg szakállast értem, hanem azt, akinek mindannyian részei vagyunk…

Az a nagyobb intelligencia, ahonnan származunk. Ha meg tudom érteni, hogy az mi, akkor vezessen az engem. Az nem egyfajta úr-szolga kapcsolat. De másnak, más embernek miért hagynám, hogy vezessen? ... Valahogy úgy hipnotizáltak bennünket, hogy el lettünk vágva attól, ami föntről jön. És ilyenkor, ha az egyik okos ember fölmászik egy létrára, és elkezd onnan kiabálni, akkor majd boldogan engedelmeskedünk neki. Mert nem halljuk az igazi hangot, arra süketek vagyunk, hát engedelmeskedünk akármelyik hangnak, amelyik a létra tetejéről szól. Rettenetes dolog, hogy ilyen hülyék vagyunk. Aki LSD-t vesz be, az nem akar katona lenni. Most már értitek, hogy miért nem legális LSD-t venni, s miért tiltja be a kormány.”

„… szívesen fölveszek egy nyakkendőt és zakót is, hogy eljátsszam a szerepem, hogy úgy nézzek ki, mint valaki, akiben ők hinni tudnak, valaki, akire hallgatni tudnak. A fontos az, hogy önmagamban ne játsszak szerepet… nem lehet minden szerepet levetkőzni, de lehet válogatni azok között a szerepek között, amiket az embernek feltétlenül meg kell tartania azért, hogy társadalomban éljen. De ilyenkor már szabadon választja azokat a szerepeket az ember s nem félelemből.”

„… ha az embernek van egy ideálja, akkor rengeteg dolog történhet meg, de ő elsétál mellettük. Észre sem veszi az ilyen kegyeket, mert van egy ötlete, van egy elképzelése arról, hogy neki mi kell, s ki ő, s közben elveszíti azt, amije éppen van, mert valami másért küszködik.”

„… ha nem siratjuk meg a veszteséget, depressziósok leszünk. Tehát nem lehet megtanulni valamit, nem lehet elveszteni ezt az ideált, anélkül, hogy meg ne sirassuk. Tulajdonképpen nem siratunk meg semmit, csak illúziót vesztünk, de mégis vesztünk valamit. Ha valamilyen oknál fogva félünk attól, hogy nagyon szomorúak legyünk, s félünk a depressziótól, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy valamit is megtudjunk, hogy bármit is tanuljunk. Ha nem voltatok még depressziósok, akkor nem tanultatok semmit. Minél inkább depressziósok vagytok, annál biztosabb, hogy akkor éppen tanultok valamit.”

„A saját fiamat és lányomat is arra bíztatom, hogy vegyék magukat komolyan, s azt tegyék, ami a legizgalmasabb a számukra. Nem tudnám megmondani nekik, hogy az mi, mert arról halvány gőzöm sincs arról. Azt csak ők tudják. Ezt senki nem mondhatja meg a másiknak, ezt mindenkinek magának kell fölfedeznie. Számomra az a legizgalmasabb, amikor egy másik emberrel együtt vagyok, és arra törekszünk, hogy olyan közel kerüljünk egymáshoz, amennyire közel csak lehet anélkül, hogy valakinek is fájdalmat okoznánk. De soha nem tűzném ezt ki célul valaki másnak. Nekem legalább 35 évembe került, mire erre rájöttem.”

„Néha pedig az érzelem sokkal mélyebb intelligenciától származik, mint az értelem. Ha megnézitek, hogy honnan származnak az érzelmek, akkor láthatjátok, hogy az agy egy öregebb rétegéből, az értelem azonban egy újabb rétegből. Tehát lehetséges, hogy valamilyen nagyon öreg, ókori bölcsesség lakozik az érzelmeinkben.”

„Ha mindenki boldog lenne, egy kis barlangban, akkor nem lenne szükség olyan sok energiára... Most, hogy a Nyugat bejött Magyarországra, s egyre több reklám van – csak nézzétek a reklámokat – általában az van mögöttük, hogy a több az jobb.”

„A pénz olyan dolog, amit mindenki maximalizálni akar, senki nem akarja optimalizálni.”

„A kapitalizmus éppen olyan, mint a rák. A rákkal éppen az a baj, hogy a ráksejtek meghülyülnek. Buták. Nem állnak meg ott, ahol a határaik vannak. A kapitalista növekedés nem áll meg a határoknál.”

„Auden, egy kiváló angol költő azt mondta, hogy nem vagyunk teljesen emberek, ha legalább három nyelvet nem beszélünk, s legalább két kultúrában nem érezzük otthon magunkat. Ezt mindannyian megtehetjük. Szerintem ő azért mondja ezt, mert egy költőnek nagyon fontos, hogy átcsússzék a világok között, s ne a hipnotizált nyelvet beszélje, mert különben nem költő. Egy költő éppen azért költő, mert megszabadul a nyelv tradicionális hipnózisától. Tehát a jó költők is varázslók.”

Nyolc

„Rettenetesen fontos tehát az, hogy tudjuk, minden fájdalom fölveti a halál, a kiszolgáltatottság kérdését. A legkisebb fájdalom is.”

„… a legkiválóbb művészek, zenészek, filozófusok – mind rettenetesen fájdalmakat éltek át. A fájdalmukból keletkezett az a virág, amiért még emlékezünk rájuk.”

„… ha valaki nem akarja érezni az érzéseit, akkor a testét fogja érezni… rengeteg betegség s fájdalom azért keletkezik, mert nem akarjuk érezni az érzéseinket…”

„… a fájdalom valahogy mindig együtt jár az elkülönüléssel, s csak egyetlen egy dolog van, ami a fájdalmat gyógyítja, ez pedig az együttlét. Sokkal inkább csillapodik a fájdalom akkor, ha valaki megfogja az ember kezét, s valóban ott van vele, mint akkor, ha bevesz egy fájdalomcsillapítót. Szubjektíve a fájdalom jobban fáj, amikor az ember egyedül érzi magát, mint akkor, amikor nem érzi magát egyedül.”

„Csak azok hisznek, akik nem tudnak. Aki tud, az nem hisz.”

„Egy barátommal egyszer csináltunk egy fájdalom-klinikát, ahol meghirdettük, hogy akinek sok fájdalma van, vagy olyan fájdalmai vannak, amiket orvosok nem tudnak kezelni, akkor csak jöjjenek hozzánk. Nem mondtuk azt, hogy meggyógyítjuk őket, csak annyit mondtunk, hogy majd beszélgetünk velük, és megtesszük, amit tudunk… leszűrtünk tíz axiómát az élményeinkről…

1…  nincs elképzelt fájdalom. A fájdalom mindig valódi…

2… a fájdalom mindig nagyon személyes, s mindig nagyon szubjektív…

3… a szervezet minden fájdalommal közölni akar valamit. A szervezet gyakran segítségre szorul ahhoz, hogy megértsük, mi az, amit mond. Minden fájdalom mond valamit, és a krónikus fájdalom azért ismétli állandóan, mert az ember nem érti meg, mit akar mondani a szervezet…

4… minden fájdalom azt jelenti, valami nincs rendben. Ilyenkor azt kell kitalálni, hogy mi nincs rendben. Minden fájdalom egy kérés, amely arra késztet, hogy kutassunk, keressünk, gondolkozzunk, vizsgáljuk meg az életünket is, ne csak a testünket…

5… A fájdalomból tehát lehet következtetni arra, hogy mi okozza…

6... Mivel egy szervezet vagyunk, a fejfájás okát nemcsak a fejünkben kell keresni, hanem az egész életünkben…

7… a fájdalom, megbénítja az ember képzelőtehetségét…

9… a fájdalom köré nagyon negatív érzések gyűlnek, például szégyenérzés, bűntudat, félelem és kisebbségi érzések. Ezekkel mind dolgozni kell, mert az ember nem tudja, hogy ezek azért alakultak-e ki, mert az embernek fáj valamije, vagy azért fáj az embernek valamije, mert ezekkel az érzésekkel él…

10... ne csak a testre, a fájdalomra, s a fizikai dolgokra figyeljünk, hanem az ember egész életére; a kapcsolataira, a munkájára, az életmódjára, arra, hogy milyen az élete.”

Kilenc

„… ha a gyereknek fáj valamije – például megvágta a kezét – akkor nagyon oda kell rá figyelni, mert a gyereknek a félelme és a fájdalma azonnal lecsökken, ha úgy érzi, hogy tényleg odafigyeltek rá, és tényleg megvizsgálták, mi történt vele. Ilyenkor elhiszi, hogy ez a fájdalom nem életveszélyes. A gyerekek nem hülyék. Én még nem találkoztam hülye gyerekkel.”

„Ezek az igen, nem, nem tudom, és nem akarom megmondani. Ez az utóbbi azért fontos, mert gyerekekkel és tinédzserekkel nem lehet beszélgetni, ha nem érzik azt, hogy szabadon megtagadhatják a választ, ha akarják. Ha ezt nem biztosítjuk számukra, akkor a számukra kellemetlen kérdésekre mindig azt mondják, hogy nem tudom.”

„Csaknem minden olyan esetben, amiről tudok, a probléma közöttük és a családtagjaik között volt. Ezért voltak kómában, ezért nem tudtak járni. Vagy azért, mert olyan kapcsolatban -például házasságban - éltek, ahová nem akartak visszamenni, de nem is akartak meghalni. De nem tudták, hogy hogyan tudnának kikerülni a házasságból úgy, hogy ne kelljen meghalniuk.”

„… amik élet és halál között tartják az embert: a bűntudat, amiről soha nem beszéltek az életükben, a titkok, a nem befejezett emberi kapcsolatok.”

„… Alan Watts, aki nagyon érdekes filozófus volt, a keletet s a nyugatot összekötötte, s azt mondta, hogy ha egy ember repülőről lenéz egy tájra, akkor abban a pillanatban, amikor egyenes vonalat lát, tudja, hogy azt ember csinálta. A természet „kígyózik”.”

„Vannak olyanok, akik a fejükben élnek, és a testük csak arra jó, hogy a fejüket életben tartsa… Nagyon sok ilyen ember van, például matematikusok.”

„… az álmok is hazudhatnak. Az ember minden tudatállapotban tud hazudni.”

„… az ember legtraumatikusabb élménye az, amikor az embernek egy fiatalabb testvére születik... amikor az ember eléri azt az életkort, ahány éves a vele azonos nemű szülő volt akkor, amikor a fiatalabb testvér született, akkor krízis keletkezik az ember életében… Ez a krízis persze lehet pozitív és negatív is... Nem lehet tudni, hogy az ember hogyan reagál egy krízisre.”

Tíz

„… menedékház… Nincs szükség arra, hogy az ott dolgozók magas végzettségűek legyenek,csak arra van szükség, hogy türelmesek legyenek, hogy oda tudjanak figyelni az emberekre, és hogy ne ijedjenek meg azoktól, akik maguk is nagyon meg vannak ijedve. Ennyit erről.”

Gondoltam, felolvasok egy levelet, amit Rene Daumal írt. Ez az utolsó levél, amit életében írt a feleségének, akit Verának hívtak. Daumal író, gondolkodó volt, s egész fiatalon halt meg. Ezt a levelet lefordítottam magyarra, úgy ahogy tudtam, és most felolvasom nektek.

„… teljesen odaadja magát azért, hogy a vágyai teljesüljenek, s a másik vágyait teljesítse, akkor nagyon veszélyes helyzet alakul ki. A veszély az, hogy az ember átadja magát ennek az érzésnek, de ennek egyszer vége lesz. Amikor az ember megéli az érzést, akkor el kell veszítenie az önuralmát. Ha nem veszti el, akkor valószínűleg nem kap mindent, s nem ad mindent. Ha egy bizonyos határon túllép az ember, akkor elveszti az önuralmát. Abban a pillanatban, amikor elvesztjük az önuralmunkat, akkor pedig meg kell birkóznunk a szégyennel. Ez azért van, mert korai kisgyerek korunk óta abban a pillanatban, amikor az önuralmunkat elvesztjük, nagyon gyakran megszégyenítenek minket… Tudat alatt, vagy tudatosan, valószínűleg olyan embereket keresünk szexuális partnernek, akik előtt az ilyen helyzetekben nem kell elszégyellnünk magunkat…”

„Ha egy férfit megszégyenít az anyja, akkor lehet, hogy el fogja kerülni a nőket. Lehet, hogy az önuralom szexuális elvesztésekor csak egy férfiról hinné el, hogy nem szégyeníti meg. Talán egy nő akkor lenne homoszexuális, ha az apja szégyenítette meg, mert akkor nagyon félne ilyen helyzetbe kerülni férfiakkal.”

„… az ember vonakodva adja át magát egy intim szituációban, mert esetleg kitalálják, hogy ki is valójában. Ha elvesztem az önuralmam, akkor talán minden titkomat elmondom. Ha valakinek titkai vannak, s titkait mélyen magában hordja, azzal már meg is teremtette a legjobb biztosítást az ellen, hogy valaha is beolvadjon valakibe.”

„… a szexuális communion? Talán csak annyit kell mondani, hogy a szeretet valódi, igaz, kölcsönös, élménye. Határtalan meghittség, határtalan közvetlenség minden pszichoszomatikus szinten. A szellemitől a testiig minden réteget egyszerre érint. Az ember ilyenkor mindenféle illúzió és kétely nélkül érzi, hogy szereti a másikat, s a másik is szereti őt. Szerintem ilyen létezik. Néha. Nagyon ritkán, Mivel nagyon ritkán történik, a legrosszabb dolog az, hogy nagyon sok ember reméli, hogy enélkül lehet élni. Azt hiszik, hogy ez tulajdonképpen nem szükséges, s úgy akarják az egész életüket leélni, hogy ezt ne is keressék, és hogy ne is keressenek olyanokat, akik ezt keresik.”

„Aki nem tud szeretni mást, az valóban nem lehet mester hipnotizőr… Ha valakit meg akarok hipnotizálni, akkor annyira oda kell figyelnem rá, hogy teljesen eggyé tudjak válni azzal az illetővel… Ilyenkor együtt megyünk. Ekkor annyira megörül az az illető, hogy végre van valaki, aki mellette van…

„Ha nagyon fontos lesz számomra az, hogy állandóan belső egyetértésben legyek másokkal, akkor elkezdek hazudni, elkezdek hamis lenni. Ilyenkor feláldozom az igazságomat csak azért, hogy ez az összhang folytonos legyen.”

„A szívinfarktus esetén nem az a baj, hogy az illetőt nem szeretik, hanem az, hogy ő nem talál senkit, akit szeretni tudna. Ilyenkor a szíve megreped az irány nélküli szeretettől.”

„Nagyon könnyű kipróbálni, hogy ki lesz a jó szexuális partner, csak menj el táncolni vele! Vagy beszélgess vele! Aki nem jó beszélgetőpartner, az nem jó szexuális partner sem.”

„… Ferenczy Sándor mondta nagyon gyakran házaspárokról, szülőkről vagy gyerekekről: nagyon szeretnék szerint egymást, de nem tudják, hogyan.”

„Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy szabadabbnak érzed magad a másikkal, mint amikor egyedül vagy.”

Tizenegy

 „… a víz nem tükrözi tökéletesen az eget, a fákat, a csónakot, s az ember arcát addig, amíg sima nem lesz. A mi elménk sem tükrözi a világot torzulás nélkül addig, amíg el nem simul. A meditáció arra való, hogy az ember „kisimítsa” az elméjét, a tudatállapotát ahhoz, hogy tökéletesen tükrözze a világot.”

„Rettenetesen nagy felelősségérzete van az olyan embereknek, akik azt hiszik, hogy túléltek valamit, amiben mások meghaltak. Szerintem tehát az, akinek az anyjának már volt abortusza, s ő azután születik meg, ilyen felelősségérzettel születik.”

„A legérdekesebb dolgokat nem lehet akarni, csak az unalmas dolgokat.”

„S amikor teljes elkeseredésedben végre azt mondod, hogy „hát akkor legyen úgy, ahogy van”, abban a pillanatban meg lehet érezni a szabadságot. Az a legjobb pillanat.”

„Olyan ember nincs, aki depressziós lenne, anélkül, hogy valamit nagyon akarna. Ha az ember megtanul semmit sem akarni, akkor számára nincs többé depresszió. A depressziósokat nem kell elektrosokkolni, csak bele kell kérdezni abba, hogy mit kívánnak, s miért kívánják azt, miért akarnak olyan dolgokat, amiket nem lehet akarni.”

„A Bhagawad Gitában ugyancsak hét halálos bűnről beszélnek a hinduk, de a bűnök egész mások. Tehát bűnök megítélése kulturális, nem univerzális. A nyugati ember bűnei a nyugati ember tudatállapotáról szólnak.”

„… valami rettenetesen rossz történik akkor, amikor nem a folyamatot élvezzük, hanem csak kibírjuk a folyamatot azért, hogy a végén majd jó legyen nekünk. A keletiek azt mondják, hogy a célért dolgozni őrültség, s ez azt jelentené, hogy a nyugati országok legtöbb emberét elmegyógyintézetbe kellene vinni, mert legtöbb nyugati ember nem azért dolgozik, mert a munkáját élvezi, hanem azért, hogy a munka gyümölcsét élvezze.”

„Az első bűn tehát a kötődés, a ragaszkodás. Ebből fakad a szenvedély és mindenféle érzelem. A második bűn a szenvedély. A sok szenvedélyből születik a harag, a düh, ami a harmadik bűn... A haragból születnek mindenféle téveszmék, hallucinációk, téves ítéletek, amik a negyedik bűnt alkotják… Amikor az ember már annyira haragszik, hogy tele lesz téveszmékkel, és téves ítéleteket hoz, akkor elveszíti az emlékezetét. Olyankor már semmire sem tud teljesen emlékezni. Az emlékezet elveszítése az ötödik bűn. A hatodik a bölcsesség elvesztése. Bölcsességen a megkülönböztetés képességét értik. Nem minden ugyanolyan… A hetedik bűn pedig a teljes összeomlás… Amikor olyasvalakivel találkozik az ember, aki teljesen összeomlott, akkor azt az illetőt fel kell építeni. A felépítés pontosan az ellenkező irányba halad. Az első dolog, amit a teljesen összeomlott embernek meg kell tanulnia az, a megkülönböztetés képessége.”

„… s végül, legutoljára, megtanulja az ember, hogy nem kell ragaszkodni, nem kell kötődni, hogy a megromlott kapcsolatokat ott lehet hagyni, nem kell örökké azokkal lenni, akikkel az ember elkezdte az életét. Ez a hindu pszichológia.”

„Amikor az oxigénmennyiség csökken, akkor azonnal elvesztjük az egyensúlyunkat. Az ilyenkor tapasztalható első érzés a szorongás. Eszerint az elmélet szerint, aki állandóan vagy sokat szorong, az valószínű, hogy fuldoklott a születése közben.”

„… egy bizonyos ponton az agy átveszi a helyzet kezelését. Fiziológiailag átveszi a felelősséget, s kómába kerülsz, elveszted az eszméleted… Amikor az ember kijön a kómából, az első érzése rettenetes harag, düh. Az ember dühös, mert fölébredt. A kómában az a szubjektív érzése, hogy minden rendben van. Nem fáj semmije.”

„Nagyon sok ember szenved krónikus szorongástól. Állandóan izzad a kezük, állandóan szoronganak… nem egyszerűen félnek, hanem félnek félni. Ez rettenetes dolog. Aki fél félni, az rettenetesen összezsugorítja az életét… egész élete arra irányul, hogy vigyázzon, nehogy olyan helyzetbe kerüljön, ahol légszomja lesz, vagy ahol tehetetlenül érzi magát… Hull szerint az emberiség óriási százaléka szenved ettől, azért mert úgy szülünk, ahogy szülünk. Azok, akik beengedik magukat ezekbe az érzésekbe, már tudják, hogy ha ide kerülnek, akkor csak egy módon tudnak innen megszabadulni; a kómán keresztül. Azok, akik krónikusan isznak alkoholt olyan mértékben, hogy elvesztik az eszméletüket, akik minden héten vagy minden nap el akarják veszteni az eszméletüket, azok, akik heroint, vagy kokaint használnak addig, amíg kómába nem kerülnek, azok éppen ezt csinálják… minden pénzt megadnak azért, hogy alkoholt vagy heroint vagy kokaint kapjanak, csak azért, hogy ne érezzenek semmit. Imádják a kómát, s nagyon dühösek, amikor a kómát ott kell hagyni. Hall ezt úgy gyógyítja, hogy mély hipnózisban regresszálja az embert a születéséhez, addig, amíg az alany egyértelműen el nem kezd fuldokolni, s olyankor újra átéli ezt az egészet hipnózisban. Ekkor – mintha egy számítógépet programozna – Hull átéltet velük egy olyan születést, ahol ez a fuldoklás nem történik meg. Tehát újra szüli őket, fuldoklás nélkül. Szerinte az évek óta krónikus alkoholista vagy drogfüggő emberek 98 százaléka meggyógyul. Kész, vége a betegségnek.”

„A gyerek csak azért nem kómázik, mert nincs pénze, hogy alkoholt vegyen. Vannak olyan gyerekek, akik addig pörögnek, ameddig el nem ájulnak. Vannak olyan gyerekek, akik hiperventillálnak. Teszik, amit tehetnek. Vannak olyanok, akik a fejüket verik az ágyba, addig, amíg elalélnak. Gyerekeknek is lehet légszomjuk.”

„Az asztma például majdnem teljesen pszichoszomatikus. Asztmás gyerekek nagyon sokat tanulnának a Hall-féle regresszióból.”

„Az embernek meg kell tanulnia, hogy lélegezzen az orgazmus közben. Tízszer, százszor olyan jó lehet az orgazmus, ha lélegzik, mintha visszatartja a lélegzetét. Nagyon sok nő és férfi tartja vissza a lélegzetét orgazmus közben. Aztán jön egy olyan kis „tüsszenés”, s azt hiszi az illető, hogy az az orgazmus. Ha lélegezne, akkor a lábujjától a feje tetejéig egy orgazmus lenne, nemcsak egy kis tüsszenés.”

„… egy pszichopata mindent megenged magának, amit egy normális neurotikus nem. Egy normális neurotikusnak bűntudata van, s automatikusan nem enged meg magának olyan dolgokat, amiket egy pszichopata minden szemrebbenés nélkül megenged. Egy normális ember tudatosan vagy tudat alatt… irigyli a pszichopatákat.”

„Egyszer megkeresett egy olyan orvos, aki altatással foglalkozott kórházban. Minden műtétnél ő altatott. A kanadai kórházakban minden orvosnak van olyan engedélye, amely szerint száz betege közül kettő meghalhat a kezelése alatt anélkül, hogy az orvosok egyesülete elkezdjen nyomozni az iránt, hogy ő rossz orvos-e vagy sem. Tehát ha minden száz betege közül kettő hal meg, akkor még minden rendben van. Ez az orvos nagyon jól dolgozott, s mondjuk száz beteg közül csak egy halt meg a keze alatt. De ő tudta, hogy minden száz beteg közül, akit elaltat s életre kelt, van egy, akit megölhet. Élvezte, amikor behozták a beteget. Olyankor nézegette, hogy „ezt megöljem, vagy ne öljem meg? Ez csinos, ezt megölöm. Ez egy ronda férfi, ezt nem ölöm meg”. Nagyon élvezte, hogy megvolt ez a hatalma. Szerintem, ez az ember pszichopata.”

„… nagyon nehéz pszichopatákkal dolgozni, főleg azért, mert nincs erre kidolgozott technika.

„Én úgy gondolom, akkor lesz valakiből pszichopata, ha gyerekkorában úgy érezte, hogy kapcsolatok nem léteznek. A pszichopata családjában csak hamis kapcsolatok voltak, csak hazugság. Egy bizonyos ponton teljesen tehetetlennek érezte magát ez a gyerek, s a tehetetlenségéből és elkeseredéséből úgy kelt életre, hogy azt mondta, „itt semmi sem számít, semmi sem fontos, nincs szeretet a világban, tehát azt csinálok, amit akarok, hiszen miért ne tehetném?”

„Szerintem abból az emberből, aki már feladta annak a lehetőségét, hogy valódi emberi kapcsolatban élhet, valószínűleg pszichopata lesz, s a pszichológusok elég közel állnak ahhoz, hogy ne higgyenek az emberi kapcsolatok valóságában. De embereknél semmi sem törvényszerű – mindig vannak csodák.”

Emlékezés R. D. Laing-re

Laing 1927. október 7-én született Glasgowban. 1989. augusztus 23-dikán halt meg St. Tropezben. Óriási családja volt, tíz gyereke született.

Egyszer elment hozzá egy depressziós ember, aki már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Ötven percig beszélgettek. Ezalatt Laing megkérdezte, hogy az illető emlékszik-e valamire, ami valaha is boldoggá tette. Tehát ahelyett, hogy a depresszió témájába merültek volna, inkább arról beszélgettek, hogy az illető mikor volt utoljára boldog. Az illető azt mondta, hogy évekkel azelőtt nagyon szerette a kedvenc dalait fütyülni. Ezután elkezdtek beszélgetni a kedvenc dalairól, elmondták egymásnak a kedvenc vicceiket, sokat nevettek, és jól érezték magukat az ötven perc alatt. Amikor azonban Laing azt mondta, hogy vége az órának, az illető visszaesett a depressziójába, és azt mondta, hogy nem kapta meg a pénze ellenértékét, mert tulajdonképpen nem foglalkoztak a depressziójával. Laing erre azt mondta, hogy inkább azon kellene elgondolkodnia, hogy ha egy idegen emberrel való beszélgetése során ötven perc alatt teljesen el tudta felejteni a depresszióját, jól tudta magát érezni, és tudott nevetni, akkor miért nincs ez így az élete többi részében. Laing tehát egyáltalán nem gondolta azt, hogy haszontalan volt az ülés. Véleménye szerint nagyon fontos volt. Azt a metaforát használta, hogy ha az ember börtönben találja magát, és észreveszi, hogy az ajtó nyitva van, akkor hülyeség nem kimenni onnan. Ha addig marad ott, amíg meg nem oldja azt a problémáját, hogy hogyan került oda és mit csinál ott, akkor csak tovább marad a börtönben, ahelyett, hogy az első adandó alkalommal megszökne onnan. Ha mindenképpen arról akar gondolkodni, hogy hogyan került börtönbe, akkor is gondolkodhat arról, amikor már szabad, és nincs börtönben. Nagyon sok terápiában éveket tölt el az ember azzal, hogy visszatekint, és megmagyarázza azt, hogy miért érzi azt, amit érez. A fontos az, hogy éljen, nem pedig az, hogy kitalálja, mi miért volt rossz.

Laing azt mondta, hogy az életben a legnehezebb dolog élni. Valóban élni. Minden áldott pillanatot átélni, nem pedig elszaladni a pillanattól. Nem azzal kell foglalkozni, hogy mi történt, vagy, hogy mi lesz a következő percben, hanem azzal, hogy pont most, a jelen pillanatban kell élni. Ez a legnehezebb. Ha az ember el tudja érni azt, hogy a jelen pillanatban jelen legyen, főleg, ha ezt valaki mással is el tudja érni, akkor elérte a gyógyulást is. Az a gyógyító pillanat. Ott engedi be az életet. Ha te itt vagy, én meg valahol máshol vagyok, akkor nincs kommunikáció közöttünk. Olyankor az élet nem jön be. Olyankor nincs communion, nem vagyunk együtt. De ha együtt tudunk lenni, akkor jó az élet. Laing azt mondta, hogy ő az egész életében ezt gyakorolta, ez volt a legfontosabb a számára, és másokat is arra csábított, hogy képesek legyenek ezt elérni.

„A moment of frozing terror” – ha a körülményeink úgy hatnak ránk, mint biológiai organizmusra, hogy azt hisszük, hogy már nem tudunk tovább élni, akkor az olyan, mintha minden sejtünkben megszólalna egy-egy vészjelző, ami aztán állandóan csöng. Néha 30-40 évig is csöng, miközben nem tudjuk, hogy hogyan kapcsoljuk ki, mert már elkerültük az életveszélyes helyzetet, de a szervezetünk még mindig úgy fél, mintha az idő megfagyott volna a konfliktussal teli pillanatban. Vannak olyan nővérek, akik a szülő nőknek – ha az orvos késik – azt mondják, hogy csak tegye keresztbe a lábát, fogja a gyereket, és ne nyomjon. Ez a megszületendő gyerek számára azt jelenti, hogy abszolút tehetetlen. Semmi mást nem tud tenni, csak vár és vár, miközben fogytán az oxigén. Ilyenkor elájul, föléled, és teljesen tehetetlen. Az olyan emberek, akiket ilyenkor egy császármetszéssel kiemelnek, később, amikor valamilyen nagyon kemény helyzetbe kerülnek, úgy érzik, hogy teljesen tehetetlenek, és csak arra várnak, hogy valaki – mondjuk az Isten – egyfajta „császármetszéssel” kiemelje őket a helyzetből, és akkor majd minden rendben lesz. Közben semmit sem tesznek magukért, mert nincs olyan emlékük, ami arra utal, hogy harcolni is lehet azért, hogy kikerüljenek egy nehéz helyzetből. Csak várnak-várnak tehetetlenül. Ez nagyon mély hipnózis. Ilyenkor az embernek az akaratát arra kell használnia, hogy elinduljon egy olyan irányban, amerre nehéz mennie, mert arra sohasem járt.