„A Neander-völgyi emberrel együtt megjelentek elmúlt és eljövendő pszichikai kultúrák képviselői is, akiknek lelki-szellemi alkatában újra létrejött a szintézis. Micsoda kirekesztettség és felelősség ilyen szent szörnyetegnek lenni az egyképűen másfajták között! Nem gondolja? ... Inkább kiváltságnak érzem, amely a sorsukba vak rémülettel belevesző halandók fölé emel. A tehetetlen szánalom sokszor megszégyenített, mert tudtam, akármilyen borzalmakba merülök is alá, lényem egy része fényben és biztonságban marad, nem kábul el többé.” 

„Még nem jött rá, hogy a hivatásválasztás mindig kulcskeresés önmagunk felszabadításához?” 

„Vonzó… Van benne valami rejtett, feminin vonás, éppen érzelmi téren. Nem önmagára gondol, a másikban oldódik fel. Erre csak nők képesek. Egyébként nagyon is férfias, erős, tömör…” 

„… hangja rendkívüli. Elrendezi a dolgokat. Az emberek, akik félnek, erre a hangra várnak. Meg lehet kapaszkodni benne. Támpont. Hitet ébreszt, hogy minden biztosan jóra fordul.” 

„Ő olyan, mint az anyaföld. A szüntelenül megújuló életet táplálja minden lényben, anélkül, hogy egyéni pusztulásukról tudomást venne.” 

„Aki annyit utazott, mint én, és mindig sajátos célokat követett, az állandóan és határozottan számít egy ilyenfajta esemény bekövetkeztére. Azt már régóta tudom, hogy az ember rendszerint máshová érkezik meg, mint ahová indult.” 

„A giccsből és bábjátékból szövődő történelem könyörtelen fogaskerekei közé lökött, modern ember ösztönösen menekül a múlttól.” 

„Aki a világot meg akarja gyógyítani, annak az embert kell gyógyítania, mert e zavaros, kiúttalan krízisekben erjedő, beteg világtest az ember tükörképe. S aki a jövőt kívánja megváltoztatni, annak el kell rendeznie a múltat…” 

„A meditációnak ez a formája ismerős területre visz. Időfogalmamból mindig hiányzott a jelen önmagában nyugvó képessége. A múltban ténferegtem viszolyogva, vagy a jövőtől rettegtem. Az éppen folyamatban lévő pillanat, ahol a múlt szüretje zajlik, s ajövő megfogan, sokáig elrejtőzött előlem, s csak ma este mutatta meg tökéletes arcát.” 

„Nem volt szép és pompás, sőt inkább kopottas, de nemesen, meghitten az, mint egy kedves, bölcs barát, akit a kor napról napra meghatóbbá és vonzóbbá finomít.” 

„- A tudás, kedvesem, nem újonnan szerzés, hanem visszahódítás… Amit a világ összes könyveiben leírtak eddig, a tudomány, a művészet, a filozófia minden terméke töredék csupán. Elenyésző része annak, amit az ember szelleme tratalmaz.

Ó, Monsieur Argout, az emberek nagyon buták néha.

Kétségtelenül. A tudatlanság, éppen úgy, mint a halál, leigázta őket. De mindez csak látszat. Figyeljen jól kicsikém. Az ember, minden egyes ember szelleme isteni eredetű. Öröktől fogva létezik. Bírja a legsúlyosabb léttitkokat, a mindenség hatalmas tudását és erejét, de sötét, kábult alámba szunnyad hús révületében. Olyan ez, mint egy gonosz képzet halálos, lidércnyomásos kényszere. Amikor az ember helyesen tanul, fokozatosan a saját tulajdonára, szabadságára és hatalmára ébred. Egy ideig könyvek nyomdokain halad, aztán megnyílik benső vénája. Az élet, az emberek, az események, a formák, a vonalak, a hangok vezetik tovább immár saját lábán, befelé önmagába, a tudás kimeríthetetlen forrásához…

Ami formát öltött, kedvesem, a szellemből vetült ki. A maga szelleme is ott volt a lét minden mozzanatánál, és magában rejti Isten titkait.”

„Minden ember valójában háromsíkú lény, három világban él egyidejűleg, mivel testből, lélekből és szellemből áll. A lélek a test és a szellem közötti híd: óriási asztrálbirodalom ura és alattvalója. Teste van ott is finomabb rezgésszámú anyagból, amely emberszem előtt láthatatlan, de ez még halandó burok; a fizikum pusztulása után lárvaként bolyong álom és képzelet nyüzsgésében, tétován őrizgetve elmúlt személyisége emlékanyagát, amíg el nem következik a második halál. Az asztrálvilág az érzelmek síkja, a brutális indulatok és ösztönök alvilágától a művészi egzaltáció elvont finomságáig. Nemzője, diktátora, fenntartója a képzelet. Életerejének forrása az ösztön, az indulat és a vágyakozás. Mindaz, ami szenvedéllyel vagy dühvel felmerül az emberben, anélkül, hogy anyagi síkon kiteljesednék, testet kap az asztrálvilágban. Ezek az imaginációteremtmények éppoly valóságos lények ott, mint itt az emberek, az állatok és a növények…

Az asztrálsík nincs fizikai határokkal elválasztva a fizikai síktól. Lényei és a bennük lüktető energiák keresztül-kasul járnak bennünket. De nem figyelünk rájuk. A lélek a születés alkalmával nem hagyja el egyetlen pillanatra sem eredeti tartózkodási helyét. De mivel, az emberi tudat tökéletlen, időnként, kábulatban megfeledkezik valódi rendeltetéséről. Álomban azonban, amikor a paraszimpatikus idegrendszer veszi át a szervezet kormányzását, a lélek visszatér a pszichikai síkra, s ott folytatja régi életét. Az ember minden éjszaka az asztrálbirodalomban s ilyenformán a túlcilágon tartózkodik. Éppen ezért Keleten az alvást kis halálnak nevezik…

Senki sem alszik álmok nélkül. Legfeljebb az ébredéssel egy biológiai beidegzés következtében kizáródnak az emlékek. A hipnózis azonban mindenkinél akadálytalanul előhívja ezeket. Álomban az ember úgy érzékel, mint rejtélyes, történelem előtti őseink: a tárgyak mögötti lényeget egyidejűleg látja képek formájában. Az álomolvasás – éppúgy, mint a hieroglifaolvasás – háromsíkú szimbólumfejtés. Ez az a képesség, amelyet fel kell magában ébresztenie, Madelaine.

Hogyan?

A szimbológia megtanulható, de hogy felismerje a jelképeket, ahhoz már transzcendens tehetség szükséges.” 

„Az elkövetkezendő századokban az embernek új nyelvet kell tanulnia, mert lelki ügyei sürgőssé váltak: a szimbólumok nyelvét. Persze, ha azt mondom, új nyelv, nem mondok egészen igazat, mert ez a nyelv igen régi. A fejlődésnek s az életnek nem merülhetnek fel olyan változatai, amelyek ne léteztek volna már valahol. Kezdete semminek sincs. A dolgok vég nélkül ismétlődnek. A szimbólumok a háromsíkú valóságot tartalmazzák: a szó leplezhet, a gondolat tévedhet, az érzés hazudhat, de a szimbólum azonos az igazsággal.” 

„Semmi sem fáj annyira az embernek, mint saját vak tudatlansága és az a bűne, hogy nem tud másképpen szeretni, csak birtokolva.” 

„Ő is kötődött minden szépséghez, szenvedélyes érzéshze… de nem függött ideáljai tárgyától… akarata… szellemi hatalommá finomodott. Mert hatalom volt a kezében gyermekkora óta. Hatalom emberen, állaton, növényen, később tárgyakon is. Sosem félelemmel igázta le környezetét. Élőlények és tárgyak önként szolgálták: szerették, és ő viszont szerette őket.” 

„Johnny! – hallotta anyja megrendült hangját közel a füléhez, ahogy föléje hajolt. – Ne szeress ennyire! Soha senkit ne szeress ennyire! Még engem se! Ez rosszabb minden betegségnél és bánatnál… Rosszabb a halálnál is.” 

„Tegnap én is ilyen kisfiú voltam, mint te, most meg a végét járom. Az a kis idő a két állapot között rövid szunyókálásnak tetszik, amely alatt zavaros dolgokat álmodtam. Most, majd felébredek, és folytatom az igazi életemet… az embereknek fontos élni, hogy sok mindent megtanuljanak. Azért álmodják, hogy ez az igazi élet, mert különben nem volna erejük végigcsinálni… Jól jegyezd meg ezt, Johnny, ha most nem is érted. A halál szemfényvesztés. És valójában ott kezdődik az élet, mert ott végződik a mulandóság…” 

„… az embereknél általában fordítva van a dolog. Ha szeretnének elkerülni valamit, azt a félelmükkel magukhoz vonzzák, sa vágyaik beteljesítését a kétely, a tétova puhaság teszi lehetetlenné.” 

„… nevetett fel a kamaszlányok artikulálatlan ugatásával.” 

„Ezalatt ő szabadon felkereshette Virginia Tyburntm akihez vékony szálon hozzákötötte magát. Gondolatban odatapógatózott hozzá ezen a fonálon. Felfogta más irányba szikrázó érdeklődését. Tudatának fénylő terébe állt, és önmagát világította meg, Az áramon át, amely heves intenzitással keringeni kezdett közöttük, az asszonyba ömlött sürgető vágya, akarata, gyújtó szándéka.” 

„Sajnálta, de rokonszenvesnek találta, és aki iránt részvétet érzett, azt rögtön szerette is.” 

„- Mit akar tudni rólam, uram? - kérdezte a fiú.

Azt, amit magad sem tudsz pontosan: a valódi korodat. Lelked fejlettségi állapotát. Tapasztalataid mélységét. Erkölcsi erődet.” 

„- Mit jelent maga a mágia szó?

Erőt. Az ember lelkében rejlő határtalan mértékig felszabadítható okkult energiát…

A fekete mágia az önös irány. Ez a hatalom, a szenvedélyek beteljesítésének erőszakos, időlegesen sikeres útja. Győzelem mások rovására, önmagunkért. A fehér mágia az erőszak nélküli személytelenség ösvénye. Küzdelem tökéletlen, mulandó, önző önmagunk ellen örök önmagunkért, amely egy Istennel és minden lénnyel. A fehér mágia hatalmas erőivel a barikádokat, az anyag fikcióit robbantja fel, amelyek a mágust a másik lénytől, az igazságtól, a halhatatlanságtól elválasztják. A fehér mágia küzdelem a saját testünkben, a matériában harcoló halál ellen a szellemi elit győzelméért.” 

„Visszavezette a messze múltba, a mitikus Atlantiszba, a mágia forrásához.

-Úgy képzeld el, John, hogy az özönvíz előtti mágikus em ber nem a bőrénél végződő, vak földparány, hanem három szemmel látó, sokkal gazdagabb érzékeléssel észlelő, félisteni lény volt, akinek testi-lelki szervezete egészen más volt, mint a mai emberé -mondta Eltham. -Eleven tűzzel, meztelen varázserővel operálhatott, anélkül, hogy elégett volna. Mindaz, amit mi csak sejtünk, félünk, sóvárgunk álmaink zavaros képei, képzeletünk vad felvillanásai között, számára sajátos valóság volt. A természet elementáris megnyilvánulásai, a csillagok élő, sugalló ereje teljes erővel

áthatották, s ő maga is a kozmoszba szőve lüktetett, tevékenykedett a gigászi véráram egyik sejtjeként. A csillag és ő tudatosan összefüggtek. A növények benne is sarjadtak. Az állatok benne is üzekedtek, szaporodtak, harcoltak. A viharok benne is tomboltak. Az álomvilág, az ösztönvilág szárnyas lényei, démonai, faunok, kentaurok, szatírok, nimfák, sellők, sárkányok, az ókori mitológia meseszörnyei testvérei, társai voltak, vele közös köldökzsinórra fűzve, mint a természeti erők mögött rejlő, elvont szimbólumok félanyagi testet öltései. Nem gondolkodott, John. Nem mondta: ez azért van, és ennek következtében ez meg az történik majd, hanem állandó, tüzes látomásokban élt, a valósággal való szoros ölelkezésben. Mindent tudott és értett egyszerre, elemzés, indoklás nélkül.

- Azért, mert három szeme volt? - kérdezte John a felrajzolt kép erős áramától borzongva.

- Azért is. A harmadik, a küklopszszem finomabb műszer, mint a homo sapiens homloklebenye. A mai ember

szürke nagyagykérge akkor még nem fejlődött ki. A racionális tudat még nem működött. A lények félálomszerű önkívületben éltek, mint a ritka pillanatokban az elragadtatott eksztatikusok, akikben e szent állapotban felszakadt a harmadik szemüket takaró hályog. De nem csak harmadik szemükkel, hanem egész lényükkel láttak, éreztek, érzékeltek. Tudatuk nem énközpontú, hanem kozmocentrikus volt. A démonok alakja, amint mondtam, a természet erőinek asztrális képlete...

- Mi az, hogy asztrális?

-Az érzelem világa, az ösztönök, a szenvedély, az indulat, a vágy, az élvezet síkja, ahol minden fizikai dolognak egyidejűleg másodteste, másodélete van. Ám efölött van egy harmadik, mentális világ is; a racionális emberben látszólag összefüggés nélkül, homályosan él együtt lényének e három régiója: fizikai-akarati, érzelmi-asztrális és szellemi-mentális világa. Az atlantidáknak azonban e három sík eleven, tiszta egységként világította át egymást. A démonok alakján keresztül tehát az atlanti mágus könnyen mozgásba tudta hozni a saját részét képező erők egy töredékét. Ezért az ókori mágiának és a belőle kialakult ceremoniális mágiának mindenkor fontos alkotórésze a kozmikus szimbológia.

- A szimbólum jelkép, ugye?

-Igen. Valójában minden életjenség jelkép, amelynek három értelme van, lényünk háromféle érzékelése számára.

-Ezt érzem, ha nem is értem egészen annyira, hogy sza vakkal ki tudnám fejezni. Tudom töprengett John. -Ceremoniális mágiáról beszélt. Az szeretném megismerni.

-Mindegyik mágiafajtát meg fogod ismerni. Elméletben és gyakorlatban is. Nálad kettő úgyis egy.

Te valamit megőriztél, inkább talán visszaszereztél abból, ami az ősök birtokában volt. Az őskor mágusának elég volt felidéznie egy természeti hieroglifát, hogy az abból életre hívott asztráldémon elvégezze a rábízott feladatot.

-Én azonban semmi ilyet...

-Még nem próbáltad.

-Miért múlt ez el, uram? Ha a Földön egyszer már létezett. Mi történt, hogy...

-A teremtő mágusok visszaéltek az erőikkel, és elbuktak, John. Természeti csapások sorát idézték fel, amelyek összezúzták műveiket. A tudás fájának gyümölcse -a benne rejlő hatalom, az önös cél érdekében alkalmazott erőszak lehetősége miatt -a fekete mágia mérgét is tartalmazza. A halhatatlan mágus-titán egy háromsíkú, a földön, az asztrálvilágban és a mentálsíkon lejátszódó elementáris katasztrófa lángpallosával kiűzetett a Paradicsomból, és kétszemű, mulandó, tudatlan, erőtlen emberré vakult. Erről a katasztrófáról sok híradás maradt ránk: nemcsak a Bibliában, Platónnál, a keleti szent könyvekben és titkos hagyományokban, hanem a különféle népek ősmondáiban is. A kataklizma után a későbbi korok mágusának már nem volt a fizikai világot az asztrállények birodalmával szervesen összekötő kapcsa, harmadik szeme, s így tudatát fokozatosan, mágikus szertartások útján kellett a fizikai lét sű rűjéből annyira kiemelnie, hogy e halhatatlan része a láthatatlan világ energiáit közvetlenül érinthesse. Az atlanti mágus által elgondolt szimbólum még élő, irányítható, természeti erő. Az ókori mágusé csak egy matematikai képlet, amelyet -hogy életre keljen és irányíthatóvá váljék -össze kellett kapcsolni előbb a mágus tudattalanjába süllyedt áramforrással. Ezt a kapcsolatot az Atlantisz utáni mágia bizonyos segédeszközökkel érte el. így alakultak ki a mágia különféle ágazatai.

- Tulajdonképpen hányféle mágia van?

-Ötféle. Mindegyik a közös forrásból ered, s a különböző elnevezések csupán történeti jelentőségűek. Első a ceremoniális mágia, amely a szellem emlőjén keresztül hat. A mágikus módszerek között ennek vannak a legpompázatosabb külsőségei. A ceremoniális mágia a költészet, az irodalom, a zene, a hang és a szellem eksztázist kiváltó erején át hat. Öntudatlan mágusai, a művészek is ellenállhatatlan hatást tudnak kelteni vele, de tudatos és eredményes művelői kivédhetetlen hatalommá növekednek. A második mágiafajta az akaratmágia, amelyet te is készen hoztál és úgy használsz, ahogyan más ember a végtagjait Az akaratmágia az akarat okkult hatalommá sűrített erejével operál. A harmadik, a demonomágia, a láthatatlan világ megszemélyesített energiáit állítja munkába. A negyedik, az asztrálmágia, az indulatok és a tüzes vágyképek mágnesével vonzza tárgyát, végül az ötödik, az atlanti mágia, a makrokozmosz csillagászati erőforrásait hívja a mágus szolgálatába.

…

Mindaz, ami első ottlétekor ismeretlen tartalmú hieroglifa volt, lassan leleplezte belső értelmét. A hétágú olajlámpás a fali állványon már nem idegen, néma, halott tárgy volt számára, hanem a szellem szimbóluma, a ceremoniális mágia fontos se gédeszköze, a varázspálcával, az asztrálkarddal, a mágikus tükörrel, a pentagrammal együtt. Eltham megmagyarázta neki, hogy e mágikus szerszámok lelki képességek jelképei, s azok felerősítését célozzák. A varázspálca negyven centiméter hosszú, három centiméter széles, egyenes, csiszolt farúd volt. Az egyik vége hegyes, a másik tompa. Tompa végébe háromcolos vasszög mélyedt. A rúd négy oldaláról élénkzöld tintával rajzolt jelek világítottak, a tudás hermetikus emblémái: az ötágú csillag, az egyiptomi hurkoskereszt és a kígyó. A rudat Eltham Jupiter-, Mars-és Merkúr-elemekből preparált füstölővel itat ta át, és gondosan zárva tartotta egy bársonytokban.

-A varázspálca. Az akarat szimbóluma -mondta Eltham. A szintén füstöléssel felavatott, zárt tokba helyezett asztrálkard egyszerű, ötven centiméter hosszú, csontnyelű acélpenge volt. Markolatába a varázspálcán is látható jeleket vésték.

- A szenvedély jelképe - mutatta fel John előtt tanítója.

A mágikus tükör egy kisebb, könyv formájú falemezbe homorúan bevésett, kerek tükörfelület volt, melynél a tükörlapot fekete kínai lakkozás helyettesítette. A tükör margójára ugyancsak zöld tintával egyiptomi írásjeleket rajzoltak.

- Ez a harmadik szemet jelképezi, s az összetett látás képességét éleszti újjá - magyarázta Eltham.

- Mit jelentenek az írásjelek körülötte? - kérdezte John.

-Az analógiák tanának kozmikus tételét: „Mint fent, úgy lent”. De ez a szöveg lehet mágikus parancs, kívánság, esetleg olyan mitológiai istenség neve, amely alá kívánságunk tárgya tartozik, s írhatjuk héber, szanszkrit vagy kínai írásjegyekkel is. Általában az a szabály, hogy a tükröt körülvevő tábla terébe olyan szimbólumokat helyezünk el, amelyek a mágikus művelet tárgyával összeköttetésben állnak. Vannak asztrológiai feliratozású tükrök, ezek mindegyike valamelyik bolygó fémjéből készült, s e bolygó hermetikus jelképeivel avatják fel. Ilyen tükör csakis a bolygó jellegének megfelelő munkára való. Például a Vénusz-tükör a szerelmi mágiában használatos, a Marstükör a bosszúmágiában, a Szaturnusz viszont a fekete mágia romboló hatásai mellett a filozófiai meditációban is kitűnő segédeszköz. A hétlángú kabbalisztikus lámpa nem túlságosan nagy, de masszív testébe a hét bolygó jele és a hermetikus filozófia embléma állatainak stilizált alakjai voltak bevésve.

-Az egyetlen mágikus eszköz -mondta Eltham —, amelyet nem feltétlenül szükséges és nem is lehet saját kezűleg elkészíteni. A pentagram egy tíz centiméter széles és tíz centiméter hosszú pergamenlapra rajzolt, vörös tűzkörbe festett ötágú csillag volt, amelyet vastag kartonlapra erősítettek. A kartonlap hátára ugyancsak vörös tussal, zárt

körbe helyezve, berajzolták a mágikus gyakorlat fontos alkotórészeit: a kelyhet, a kardot, a varázspálcát, a hurkoskeresztet, vagyis az élet jelét és az örökkévalóság képletét. Eltham a laboratórium padlójára rajzolt zöld varázskör értelmét is feltárta John előtt.

-Tulajdonképpen nem egy kört húzunk, hanem mindig hármat, a három hermetikus síknak megfelelően. Aszerint, hogy operációnkban fizikai, asztrális vagy mentális síkon kívánunk hatni, a legbenső (fizikai), a középső (asztrális) vagy a külső (mentális) kört rajzoljuk zöld krétával, az ideának megfelelő gondolatkoncentráció kíséretében. A másik két kör lehet fehér vagy vörös.

Egyébként a fizikai sík színe a vörös, az asztrálsíké a zöld, a mentáisíké a világossárga vagy a fehér.

Mikor a mágus a varázskört meghúzza, a legerőteljesebben arra kell összpontosítania gondolatban, hogy ez a kör az általa jelzett sík külső, démonikus erőinek gátja. A varázskör a természetben lekötött erők jelképe, az egész mágia legfontosabb képlete. A mikroszkopikus világ elektronparányain kezdve, az élőlények vérkeringésén át a csillagködök makrokozmikus titánjáig minden körbejár, fut, táncol egy misztikus középpont körül. Jól jegyezd meg, John! Bármely

mágikus akció reakciót szül, s a mágusnak ez ellen védekeznie kell már előre. A ceremoniá lis mágiában a hármas értelmű kör az a jelképes páncélzat, amelyről az elemi erők támadása lepattan; a többi mágikus iránynak is megvannak azonban a különleges eszközei. A varázsszerszámok elkészítése eléggé egyszerű feladat, de avatásuk nehéz, mert nem kevesebből áll, mint az általuk jelképezett tulajdonságok mágikus arányúvá fejlesztéséből és munkába állításából. Óriási, lángoló, mégis kormányozható szenvedély, akaraterő, az életre keltett harmadik szem, a hermetikus filozófia bölcsességének szellemi látása, az örök érvényű kozmikus törvények ismerete: ezek azok a dolgok, amelyeket a mágusnak meg kell szereznie.

John megismerte az állványon lévő kis villamos szerkezet összetételét és célját is.

-Ideoprojektor. Mágikus gépezet az akarat sugárzásának állandósítására -magyarázta Eltham. Elektromos szerkezet, amelyet hosszú életű akkumulátor táplál. Ez az akaratakku mulátor működésével kitölti azokat az ideatartamokat, amikor pihenésre van szükségünk, és pótolja, amit hétköznapi tevékenységünk elvon a mágikus munkától. A távolbahatás ma gasabb műveleteinél használatos.” 

„A lárva, az asztrálvámpír elszívta az életerejét. Sóvárgásában teljesen kinyílt neki, odatárta magát szomjas csápjainak, mintha felvágta volna az ütőerét…. A lárva mulandó hüvely. Lelkehagyott keret, amely azonban érez, és élni akar, ameddig lehet. Irtózik a második haláltól, ahogyan a testet – sokszor az értelem ellenére – áthatja a vak életösztön. Az azstrállárvát ez teszi vámpírrá, mert létét csak így tudja meghosszabbítani. Vonzódik tehát a gyöngébbekhez, a vágyakozókhoz, a betegekhez, a gyászolókhoz, a kórházakba, a temetőkbe, a betegszobákba, és megvámolja a gyanútlanokat, az érzelmileg nyitott kiszolgáltatottakat. Lecsapolja életerejüket, hogy tovább tengethesse értelmetlen árnyékéletét.” 

„… rájött, mennyire alulmarad az ember olyasvalakivel szemben, aki felrúg minden konvenciót, erkölcsi gátat, s valóságos asztrális légvonalban harcol a rögeszméjéért a legkínosabb, legundorítóbb eszközökkel.” 

„Akit szeretsz, azt hagyd menni… Akit szeretsz, azért tégy meg mindent, de semmire se kényszerítsd, Engedd el, engedd a maga útján járni.” 

„… nincs széttéphetetlenebb kötés a szellemi élmények azonosságánál.” 

„Mély, erős bizonyosságként uralta lelkét a később mottóvá lett tapasztalatesszencia: jobb nem követni az ingerek parancsát, mert gyönyör és kielégülés fellobbanó pillanatszikrái után a vezeklés sivár, hosszú száműzetése következik.” 

„Én jó orvosa vagyok magamnak, és megbirkózom a nyavalyámmal egyedül, ha rákerül a sor. Addig azonban, amíg velem maradsz, hálás vagyok e gyökértelen és jövő nélküli jelen minden pillanatáért.

Így, remény, tervek, követelések nélkül, viszonyul sok-sok éven át tartott, és amikor a szexuális elem elillant belőle, akkor is megmaradt semleges barátságnak.” 

„Nagyszerű ráérzés ez a valóságra, de kétélű fegyver. Csak akkor eredményes, ha valóban megtaláljuk a nevét a démonnak, amelyet az alvilágból felidéztünk. Ha nem, vadállatokat engedünk szabadon ketrecükből, és eleven húst vetünk oda nekik zsákmányul. Ehhez a kísérlethez nem fél, hanem egész tudés és olyasfajta bátorság kell, amely nem ismer előítéletet, és nem rekeszt ki egyetlen tényezőt sem csak azért, mert tudományos szempontból nem tartják ma szobatisztának vagy lehetségesnek. Akit különféle vallási vagy tudományos dogmák nyűgöznek le, akinek szelleme kötött, nem szintetikus, akinek érzelmi élete felderítetlen, zavaros és zsarnoki erejű, az sohase lépjen az ismeretlen birodalom területére, mert elnyelik a szakadékok, vagy felfalják a sötétség szörnyei.

Mit ért egész tudás alatt? ...

Az ember kozmikus lényegének, alélek és a világmindenség összefüggéseinek, minden dolgok hármas természetének felismerését. A makrokozmosz titkának kifejtését a mikrokozmoszból. Az analógiák, apárhuzamok kitapintását emberben és világegyetemben. A valóság lenyomozását önmagunkban.

Ez hogyan lehetséges? …

Retrospekcióval. Önmagunkon át való visszahatolással…

Testünkben minden sejt évmilliók eseményeire emlékszik. Lelkünk emléktára az egyéni motívumokon kívül magában foglalja mindazt, amit a formavilágba lépett lények átéltek.” 

„… az egyensúly törvénye. A lét törvénye. Ahol megjelenik a sötétség, ott megjelenik a fény is. Ahol fellobban a fény, ott mögéje vetül az árnyék. A világnak két pillére van. Az élet feltétele, fenntartója két ikererő örök ellentétpárja.” 

„Az élet kitágult. Hozzákapcsolódott az évezredekig lezárt Ámenti, a személyes mélytudat területe, amely törvényszerűen feltételezi és megidézi másik pólusát, az emberen túli, személy feletti síkokat, a magasabb rendű szellemi világot; mert az ember három világot egyesítő lény: teste, lelke, szelleme van.” 

„Mert nem kevesebbről van itt szó, mint az ember beavatkozásáról önnön létének titkaiba. A Paradicsomból kiűzött Ádám vezeklése a végéhez közeledik. Néhány évszázad még, és visszatérhet az Éden kertjébe, a Látás ősi állapotába, amikor tudta a halhatatlanságot.” 

„Minden őrültség és idegbaj mélyén kétségtelenül az embernek önmagára vonatkozó tudatlansága rejlik. Félelme lényegében halálfélelem. Bűntudata transzcendens emlékezés. Ide gesség, lelki elégedetlenség. Nyavalyáinak eredményes gyógymódja csak önmaga és léte misztériumának megismerése lehet. Más nem szüntetheti meg benne a halálfélelmet, nem oszlathatja el a félreértést, amely az ember tudatát egyetlen testi élet nyomorúságára korlátozza. Ezért az orvosnak vissza kell adnia betege kozmikus állampolgárságát; Istennel, a világ mindenséggel való összefüggéseit és határtalan lehetőségeit az örökkévalóságban. Saját erői urává kell tennie őt, hogy képzeletét, érzéseit, akaratát irányítani, életét formálni tudja. Képes sé kell tennie rá, hogy hanyatlását emelkedéssé, ösztöneit, indulatait építő energiákká alakítsa át.

-Ön nem orvosról... ön a Megváltóról beszél! -mondta Pierre hevesen.

-Még nem jött rá arra, fiam, hogy a neurotikus betegek és az őrültek éppúgy, mint a látszólag normális emberek, különféle jelbeszédekkel mind a Megváltójukat hívják? -mosolygott Argout.” 

„Mivel azonban őrületében rendszer van, s egészen a végkövetkeztetésig -amely maga a rögeszme -okos, lenyűgöző

érvláncolatot ötvöz össze, gyönge, védtelen agyak elszédülnek tőle, és foglyaivá lesznek. Ha dühöngene, törne-zúzna, mint a többi eszelős, ártalmatlanná tennék. Így azonban szabadon rombolhat, anélkül, hogy közveszélyességét észrevennék.” 

„… a szerelem… Ez az egyetlen olyan betegség a testben, amelymindig felfalja a többi nyavalyát. A legősibb ellenméreg.” 

„A szeretők, akik testüket használják szenvedélyes lelkük eszközéül, rossz lapra tettek. Mert tűzvészt gyújtanak, amely megkínozza és gyorsan elégeti az anyagot. A szerelem a földön a végső nagy egyesülés ellenpólusa, pokla és tisztítótüze!” 

„Mert nem tudott kételkedni abban, hogy a legvadabb s látszólag összefüggéstelen történések mögött is terv van. Az emberek életéből csak az nő ki, aminek a magját a múltban valahol elvetették.” 

„… ismerem az emberek nehezen összeegyeztethető természetét. Tudom, hogy a rövid érzéki farsang után rendszerint hamvazószerda következik. De reméltem, Pierre mégiscsak szerencsés lesz végül. Talál valami jóakartú, okos lányt vagy asszonyt, akivel békességben meglehet majd szeretkezés után is.” 

„A szeretet a nap érdek nélkül stétsugárzó, forró tevékenysége. Nem csereüzlet.” 

„Nekünk ezen a helyen nem írtak szerepet. Meg kell keresnünk majd azt a darabot, amelyből hiányzunk. A legkisebb élőlény is valami egészhez tartozik, ami széttört.” 

„Ebben a tengernyi világban ez az én egyetlen apró tutajom. Hogy te szeretsz engem, Gyurka. Ezzel a hangsúllyal és így. El kell hinned, ha azt mondom: nincs más talaj a lábam alatt. Azért, mert te szeretsz, most megint érek valamit. Magamnak nem vagyok eléggé jó. Mindenről lemaradtam. Letörtem. Megbuktam. Mert igen sokfelé igyekeztem, és túlméretezett becsvágyaim voltak.

- Mi akartál lenni?

- Író. Az pedig hiába akar lenni valaki. Írónak születni kell. Olyan adottság ez, mint a testalkat.” 

„Csak az erősek tudnak különszakadni. Én mindentől függök, mégsem tartozom sehová.”

„... az életet nem láttuk, nem tanultuk, nem értettük, csak a betűket.” 

„… szakadékba zuhant, mert sohasem nézett le a földre.” 

„A nyár elrepült, mint a szép, pihentető közjátékok mind, amelyeket a sors a sokterhű életek válságai közé iktat.” 

„A lárvák részeg vihogása forgószél az utcasarkon; mocskot kavar, aztán elül. Ez lenne a te közönséged? Ki előtt szégyenkezel?” 

„Az emberekkel általában alattomos és ingerült volt, mert senkitől nem kapta meg azokat a rokonszenv-reflexeket, amelyeket elvárt anélkül, hogy ő maga tett volna értül valamit.” 

„Minek álljak ellent, amikor ez az aljasul gyönyörű kísértés elzsákmányolja lassan minden pillanatomat?” 

„Akkor még nem ismerte az asszonyokat. Később már rájött, hogy a legtehetségtelenebb színésznő is ösztönös mestere a nemi kapcsolatot leplező színlelésnek. Elnézte az ismerősökkel pletykáló, gyerekekkel gügyögő asszonyt, aki futó köszönésen kívül rá sem pillantott. Komikusnak és ellenszenvesnek érezte. -Minden dolog hazug körülötte -állapította meg magában -, a színei, a formái, amelyek elernyednek és szétfolynak, ha a fűzőjét kikapcsolja; a mozdulatai, a szavai, a gondolatai, az érzései. Csak abban a percben igaz és állatian természetes, amikor beteljesedik rajta a kéj önkívülete. Az viszont kevés így magában. -S számára elfogadhatatlan emberi és emberfeletti síkra való átrezgés nélkül.” 

„A fejem az égbe lóg, a lábam a földön tántorog. Ha az egyik vagy a másik javára dönteni tudnék, megnyerném az életemet. Nekem azonban Isten is és a császár is kell.” 

„Nagy Művet pedig nem lehet megszülni másképp, csak egész emberként. Beleveszve a munkába anélkül, hogy a gyümölcsére gondolnál. Úgy, hogy maga a Mű legyen a cél.” 

„Elhatározta, nem iratkozik be többé iskolába, mert az ilyenfajta keret már a húsába vág. Azt, hogy tovább tanul, többet fáradozik, és célszerűbben gyűjti az ismereteket, mint eddig, éppoly természetesnek találta, mint a lélegzetvételt. „

„S most derült ki: egyik sem volt többszínű, változatos egyéniség, csak tetszetős, öntudatlan nemi díszlény. Más szerepbe nem léphettek át. Elképzelhetetlen volt rajtuk a kedélyes szülő, a zord intrikus, a humoros kabinetfigura vagy a mellékalak jelmeze és maszkja. Mindegyik szerepkörhöz több jellem, mélyebb intellektus, gazdagabb érzelemvilág, élesebb megfigyelőképesség, az emberi közösség iránti nagyobb érdeklődés kellett volna.”

„Szimatolni, olvasni, tájékozódni kezdett: mi az, amire a közérdeklődés szűk sugárnyalábja rávetül a sajtó mindig más területen takart vetítőlencséjén keresztül? Hogyan lehet egy ütemmel előbb behangolni a fény vándorlásának irányát? S főleg: miképpen kell szabályozni, körülhatárolni a ki fejezés távlatait és erejét, hogy mondanivalója el ne rezegjen ibolyántú lra a szűkebbre beállított felfogás elől? Ezt a középskálát, amely alatt és fölött már nem követhette az átlagolvasó érdeklődése, korántsem akarta lakájalázattal kiszolgálni.” 

„Tolvajokkal, gyilkosokkal, sikkasztókkal, áldozatok hozzátartozóival, koldusokkal, utcai nőkkel, alkoholistákkal, kábítószer-élvezőkkel, nemi tévelygőkkel, gyógyíthatatlan betegekkel csinált interjúkat. Ügyüket tömören, színesen, lüktetően dramatizálta. Izgalmas lélektani tanulmányokat írt róluk, majd sajátos, rétegeiket lehántó módszerrel közelcserkészett torzulásuk, drámájuk láthatatlan gyökeréhez. Feltárta a közhelyben a rendkívülit.” 

„Az átélt érzékfeletti valóság filozófiai tartalma szinte elszédítette. Saját agysejtjein, túlfeszült érzékein át a lét végtelenbe rezgő titkaival teremtett összeköttetést. Az anyagból tehát rejtett kapu nyílik örök eszmék és erők síkjai felé. Csak meg kell találni hozzá a kulcsot.” 

„A fiú összpontosító képességét úgy tornáztatta, mint tornatanára tanítványa izmait. Pozitúrák lélekre és testre visszaható mágiáját tárta fel előtte. A tudatos légzés csillapító, megújító, örök erőforrásokkal kapcsolatot teremtő hatalmába avatta be. Az élet minden jelenségét a gyökeréig feltáró jelképek, párhuzamok összefüggéseire világított rá. Számok, geometriai ábrák sorsot átszövő metafizikai szerkezetekként, az emberek a világmindenségbe szőtt csillagokként ragyogtak fel előtte; olyan mikrokozmoszokként, amelyek a látható és a láthatatlan univerzum minden misztériumát magukban rejtik. E gyakorlatok és tanulmányok minden mozzanata boldog ráismerésként zendült meg Györgyben. Nem először találkozott velük. Személyes tudatán, emlékein túl, lényének és létének gyökerét jelentették.” 

„Györgynek korán észre kellett vennie, hogy egyéniségének szándéktalan és tudattalan sugárzása úgy hat nagyon sok nőre, mintha száraz avarra gyújtólencsével vetítenék rá a nap fényét. Remegő, zavart, ámokfutó szenvedélyeket keltett, amelyek leg többször taszították, megijesztették, vagy tehetetlen szánalmat keltettek benne. Lázadozó mirigyei parancsára néha viszonyt kezdett valamelyik gazdátlan nővel. Óvatosan, becsületesen és mérhetetlenül naivan feltárta partnere előtt mindazt, amit érzelmileg nyújtani tud neki. De az értelmes megegyezés a kapcsolat folyamán mindig érvényét vesztette, annak ellenére, hogy választottjai mindig művelt nők voltak.” 

„… az ember csak a társadalom kordonán kívül lehet egészen független.” 

„Most jó! – mondta elégedetten. – Nem számít, mi volt tegnap, és mi lesz holnap.” 

„Rita nem alkalmazkodott, s hozzá sem lehetett alkalmazkodni. Tulajdonképpen elég volt önmagának.” 

„Előtanulmányai után, amelyek voltaképpen csak a benne felhalmozott anyag áttekintéséhez és rendezéséhez segítették hozzá, Denstahl kiszolgáltatta neki a jó okból féltetten rejtett, titkos tervezetet és kézikönyvet. Engedélyt adott rá, hogy György lemásolja az általa írt jegyzetköteget, amely nemcsak a tudatos vagy öntudatlan megbízottakon át érvényesülő örök eszmét tárta fel, hanem a módszert is, amely erőszak nélkül, láthatatlan és kivédhetetlen gondolatmagokkal termékenyítette meg a múló évszázadokat a legkiválóbb agyakon át. Ennek a szellemi alkímiának az operációi csak fázisértéket ismertek, halált nem. S így nézve az emberi történet legsötétebb vagy legragyogóbb mozzanata is csak átmeneti szakasz volt: az egyre elvontabbá váló Szellem Nagy Művének egy-egy fokozata. A nagy erjedés, a „finálé” állapota ebben a korszakban szüksé gessé tette, hogy a közlés egy részét megfelelően álcázó, de művészi keretben nyilvánosságra hozzák…

A művészet régiójában az emberek elvesztik a talajt a lábuk alól -mondta Denstahl. — Mágiája áthatja és formálja őket. De mivel tudatlanok, azt hiszik, a képzelettermék, bármennyire nagy hatású, nem lehet igaz, csak hasonló az igazsághoz; mint a festett tárgy a valódi tárgyhoz vagy a vetített táj a valódi tájhoz. Sejtik, de nem merik ténynek elfogadni, hogy a valódi tájat mindig megelőzi a képzelettáj és a valódi tárgyat az elvont, művészi ihlet. Tudatos irányítással nagy titkok és nagy igazságok csempészhetők be műalkotásokba anélkül, hogy maga a művész tudna erről a láthatatlan oltásról. Ma már egyre több ilyen álomtalajba vetett magból kicsírázott mű születik.”

„A Rózsakeresztesség minden magasrendű szellemi érték egyesítésére és megőrzésére kötött, örök szövetség. Közösségébe tartozik mindenki, akinek lényében megfogant a messiási eszme. Aki elhatárolás, ki rekesztés, fanatikus elkülönülés helyett az élőlények közötti egyedül döntő összefüggéseket keresi.” 

„Christian Rosenkreutz… A német lovag egy damaszkuszi ezoterikus iskolában gyűjtötte össze mindazokat az elemeket, amelyeket az elmerevedő ke resztény dogmatizmus kiszorított Európából.” 

„Gondolkozni annyi, mint mágiát gyakorolni” … „A determináció ott végződik, ahol a mágia kezdődik!” 

„… minden dolog a képzetek síkján fogan meg. Onnan áraszt fényt vagy sötétséget, kórokozó sugallatokat vagy újító csodát az egész szervezetben. Túlvetül az egyén zárlatán. Áthatja, befolyásolja környezetét, emberekkel való jó vagy rossz viszonyát is. Felismerte, hogy a gondolatok élő erők, amelyek elhatolnak koncentrációjuk tárgyához, s töltésük szerint vonzzák, taszítják, felfűtik, áthangolják, vagy névtelen indulatokkal telítik.” 

„A gyertyák lobogó lángfeje pedig titkos kapuként nyílt ki; az Élő Tűz magasabb síkokra átvezető nyílás volt, minden átalakulás, elvonatkoztatás rejtélyes laboratóriuma.” 

„A szavakat ismerte, mielőtt elolvasta volna.”

„Ne beszélj Istenről Fény nélkül! Ezért a templom örökmécsese, vagy a halott feje mellett lobogó gyertya egyaránt a sötétség lényeinek elűzésére és a Fény angyalainak megidézésére gyúl fel. A démon létformája a sötétség. Erejét onnan nyeri. A világosság megöli a démont, mint szárazra vetett halat a levegő. Az Égi Láng a Szellem éltető légköre.

E láng a magasságban nem éget, hanem megvilágosít. A Lét mélységeinek tüze sebeket maró, anyagemésztő izzás. Középen azonban, menny és pokol között mindkét véglet tulajdonságait egyesíti, és önmagá ban kiegyenlíti. Az áthidaló elemek, a nyitható zárak titka a Közép misztériuma. Koncentrál] mindig a végletek közt rejlő középpontra!”

„… elolvadt saját személyiségük gubója, s néhány idő fölötti pillanatra átélték a misztika legmélyebb alapigazságának az értelmét: „Isten és közöttem állok én!” 

„… Adeptusok Hegye… Az emberi egymás mellett élés reménytelen magánya és kirekesztettsége zengett meg érzésvilágában e tökéletes együttlét ellentéteké nt. Most belül volt.” 

„… ez az írás megosztott élményük fizikai bizonyítékát rejti. A beszámolók minden részletükben fedték egymást. Csak kifejezésmódjuk különbözött, egyéni stílusuk szerint.” 

„Élete egyre személytelenebb értékké összpontosult közösségi célja szolgálatában. Mindenre jutott ideje. Pedig rengeteg dolog sietett felé lényének új hívójelére: emberek, könyvek, tanulmányok, felmerülő rejtélyek sorsának szimbólumbeszédében.” 

„Azt már az írással való első találkozásakor ösztönösen tudta, hogy az író csak akkor talál kapcsolatot az olvasóval, ha alakjai hevesebb és elevenebb valóságként kelnek életre a tömegben sodródó embernél.” 

„Ha az írott alakban Isten lélegzete lüktet, akkor a szívverése az olvasó véráramába kapcsolódik. Borzongása libabőrt ver ki az olvasó bőrére. Létének hitele s valósága mindössze sorrendi kérdés. Nem az anyaméhben fogan meg először, hanem a képzelet síkján, a mágikus okok világában, minden anyagi alakzat láthatatlan humuszában, a matéria mögött álló elvont eszmék és matematikai képletek régiójában. Mert minden megvalósulás mélyén a képzelet áll. S ha az író a teremtés egyetemes törvényei alapján alkotja hőseit, akkor azoknak élettől átfűtött teste, egyetemes tit koktól réteges lelke és végtelen tudatdimenziókba nyíló szelleme születik. Akármilyen bizarr, szédítő az író képzeletében megfogant kép, életre kel, mert gondolkozni, képzelni annyi, mint teremteni. S teremteni annyi, mint a mindenségben jelen lévő eszmecsírákat kibontakoztatni. Emberi agyban nem tá madhat olyan képzet, amely ne lenne valóság valahol, a jövő vagy a múlt dimenziójában, s az egymáson átható mindenségek láthatóból láthatatlanba rezgő végtelen skáláján.

Az anyaggá sűrűsödött ember és az író képzeletalakjai kö zött az a különbség, hogy az embernek teste van. Misztikus gyökerében azonban ő is csak sűrűbb halmazállapotú eszme, amely köré bonyolu lt személyiség zárult. De egyedül lényének ebben az eszmemagvában rejlik a titokzatos szabadságszikra, amellyel beleszőheti, de ki is vonhatja magát a jelenségvilágból. Az írónak tehát ilyen isteni szabadságszikrával beoltott eszméket kell összevonnia, olyan egyénné sűrítenie, aki végtelen előzmények és következmények középpontjában áll éppúgy, mint a valóságos ember.”

„Merre tartson? Melyik út vezet tovább a célja felé? Mert a kitérőkből elege volt már. Semmi olyannak nem akarta többé elkötelezni magát a puszta megélhetésért, ami elvonja az egyetlen műtől, amelynek szolgálatára született.” 

„El kell mennem Lídiához! -határozott. -Látni akarom, hogy lénye valóságával letörjem képzeletem diktatúráját! Megfutamodni szégyenteljes és ostoba dolog. Mert amitől félek, azt magamhoz vonzóm. Ami elől menekülök, az erőt vesz rajtam.” 

„A beavatás próbáit mindig sötétben, egyedül, bekötött szemmel kell végigélni. S a feladat erőinek legvégső határáig terheli meg a beavatásra várót. De operáció közben sohasem értheti meg súlyos terhelése célját. Csak utána. Mikor megérkezett hozzá. Legnagyobb megpróbáltatásaiban sem tanácsos azonban elveszítenie biztos meggyőződését abban, hogy átéléseinek értelme van!” 

„A gyönge, hitvány ember hite, eszmevilága sápadt elvontság. Az erősé megtelik akaratmágiával, és nem tűri többé a megosztódást ég és pokol között.” 

„… a bukott emberek öngyilkos koldusmámora az ital.” 

„Teremts egyensúlyt képzeleted, akaratod és fizikumod között!” 

„… felrázta elvakultságából, hiszen tehetsége is elsorvadt volna a természettel való kapcsolat nélkül. Növekvő, izmosodó testébe zuhogva ömlöttek vissza az erők, és új véná­kat fakasztottak benne. A pórusain beszüremlő friss szél és for­ró fény lelki tájai fölött is kigyújtották a termékenyítő napot.” 

„Francesca énekesnő volt. Kiugró, férfias orra, széles szája és nagy szemhéjú, gyűrött szeme körül nem volt más, csak torlódó bőr és hegyes csont, annyira fogyasztot­ta magát. Ezt a riasztó képet festett szőke hajfonatokkal kere­tezte be. Ha profilba fordult, csőrszerű orrával szinte éket vert a levegőbe.” 

„… nagy csontú, né­met felesége rosszul borotvált nőimitátorként, kedvetlenül sta­tisztált mellette.” 

„A szenvedő ember mindig rokonszenvesebb, mint az, aki a szenvedést okoz­ta, még akkor is, ha az ítéletvégrehajtónak igaza van!” 

„Azon gyötrődött, mit mondjon neki? Mivel bocsássa az útjára? Ő maga is annyi­ra szegény volt még tudatos, átadható szavakban.” 

Hosszú idő telt el ebben a kimeríthetetlen mondanivalóktól zengő némaságban. Peter Matt azután felállt, és különös, bo­torkáló járással közelebb lépett Angelóhoz.

- Régóta várom önt - mondta nehézkesen. - Azt hittem, már sohasem érkezik meg.” 

„Magammal bevégeztem mindent. Szeretem ezt a lezárt rendet. Semmi sem hiányzik belőle, egyedül ez, amiért most... Nagyon súlyos volt már rajtam a kötelesség, hogy lerójam az ember adóját. Azért vártam. Majd látni fogja. Elég erős lesz-e hozzá? Nem fogom-e szakadék szélére sodorni, megrontani, szétzúzni vele? Ez volt az utolsó kishitűségem. Most ez is megszégyenített, mint vala­mennyi szellemi gyávaságom eddig. Csak ön jöhetett. Pontosan abban az állapotban, amely szükséges hozzá.” 

„… nics olyan tehetség és szorgalom, nincs olyan jellem, amely el ne rothadna ilyen mérgezett talajban. A taps démona kezdett szétmarcangolni engem is. Micsoda szenvedély az, Úr Isten! És az asszonyok! Zenétől felizzott boszorkányölek. Az ezerszólamú, telhetetlen, egycélú szajhák, akiknek Isten is csak a kéj és a hiúság ürügye. Nem lehetett megállni. A zuhanó ember kapkodó szédületével éreztem a lelki elnyomorodás veszélyét s azt, hogy a nagy ömlésre már nincs fedezetem. A tűzmag, amely felgyújtott, haló­dik, zsugorodik bennem. Szemétre, csatornába, agyonköpdö­sött, nyilvános utakra zúdul ki szentélyem áldozati olaja. Már senkinek nem világít. Nekem sem. Érti, ugye? Tudom, hogy érti. Elmondta délelőtt.” 

„A körülöttem rezgő káprázatdíszlet vetítő reflektora kialudt. Sötétben álltam egyedül, nyavalyásán, sértő­dötten, elgennyedt lélekkel. Meg akartam halni. A hiúságom akadályozott meg benne. Nem akartam hullámat a nyáj elé vetni, amely fényes prostitúcióm statisztériája volt. Hazajöt­tem ide, ahol születtem. Meghalni jöttem haza. Nem is sejtet­tem, hogy valódi történetem akkor kezdődött. Amit addig átél­tem, csak előjáték volt.” 

„…különös énhasadásom, testi rege­nerálódásom ellenére, a pokol fazekában főttem még jó né­hány évig, de öngyilkosságot már nem tudtam elkövetni. Ahhoz egész őrület és egész halálvágy kellett volna, s nekem csak a fele volt meg hozzá.” 

„Senki sem volt velem. Senki sem segített. Magamnak kellett rájönnöm. Gyógyszerek, tapogatózó tám­pontok, tanácsok nélkül. Azért sikerült. Mert Isten csak az ilyen teljes mélyponton, az önfeladó magány infernójában tud megjelenni.

A fény, amely elöntött, villámfény volt; váratlan, ijesztően gyönyörűséges megvilágosodás. Felébredtem. Valóban feléb­redtem. Csak az értheti meg ezt, aki szadista hóhéroktól nyüzsgő földalatti kínzókamrában áradó hajnali napfényre nyitja ki a szemét, és rájön, hogy ő maga képzelte egész nyomo­rúságát. Valójában szabad. Szédítően, részegítően szabad. Lé­nyének, képességeinek nincsenek korlátai. Határtalanul gaz­dag és teljes. Igen. Beteljesedett.

Ez a felismerés és bizonyosság úgy ömlött vissza belém, mint fuldokló tüdőbe a levegő, mint kiürült erekbe a vér. Ne­héz kifejeznem ezt...” 

„Aki megismerte az Önvaló teljességét,

több hasznát a szent könyveknek

nem veszi bizony már többé,

mint ahogy a tikkadt vándor

tiszta forráshoz érve

nem iszik az állót vízből,

amelyet kulacsában hordoz.” 

„Tudtam, hogy várnom kell még valakire, akit én is megajándékozhatok. Mert az ember egyedül önmagának nem lehet bölcs, sem boldog. Az emberi lélekbe ömlő isteni üzenetet az ég az egész szomjas Földnek küldi.”

„De Goethén kívül kevesen értették, hogy a természet teremtő gyökérhang­jainak szentélyébe tört be akusztikai hangfiguráival. Finom homokot szórt egy üveglapra, és különféle magasságúra han­golt hangvillát rezdített meg fölötte. A hangrezgés a homokot - ahogyan az Ige a nyugvó ősanyagot - különféle szabályos geometriai ábrákká rendezte. Egy-egy hang mindig ugyanazo­kat a sajátos formákat keltette életre. S ezeknek az akusztikai hangfiguráknak tömör, plasztikus idomai voltak. Élő, anyagi testük „a föld porából”. De csak addig éltek, amíg zengő „Igé­jük” mágikus tartalommal töltötte meg formavázukat. Mikor azonban a teremtő hang elnémult, a duzzadó, eleven idomok visszahulltak alaktalan nyugvásukba. Azóta fizikai kísérletté szegényedett ez a csoda. A vakok előtt.” 

„A zenélés célja a lélek legrombolóbb és legnagyobbszerűbb szenvedélyeinek, törekvései­nek összevont időben, emberfeletti síkokon magasabb tudatálla­potban való átélése.” 

„Minden emberi léleknek, állati, növényi, sőt kristályos formának meg­van a maga „rezgésszáma”, alapformulája, gyökérhangja. A ter­mészet Igéje lendíti működésbe az élet szerveződését. Anyagát minden egyes megszólaltatásnál újra teremti. Az ősvénából előömlő zene hatása ezért kivédhetetlen. Meztelen idegekbe, rejtett érzésekbe, ösztöncentrumokba markol. Felkorbácsol, és elnyugtat. Megtermékenyít, és elöl. Fertőz, és gyógyít. Elhitet, és bálványokat rombol. Mert: „Kezdetben vala az Ige. És az Ige Istennél vala.” 

„Graziának minden küzdelem szélma­lomharc, amit nem a hullafoltos „realitásért”, sikerért és pén­zért vív az ember.” 

„… a megvilágosodás pil­lanatára gondol, amikor a pokol reménytelenségéből az örök felszínre jutott hirtelen, s elárasztotta a benső szabadság fénye.” 

„A következő másodpercben, feleszmélve csodálatos időn kí­vüliségéből, már megértette, hogy a legritkább misztérium, a boldog emberhalál tanúja volt. Valaki éber tudattal lépett át mellőle a mulandóból a halhatatlanságba. A perc magasztos természetességét nem felhőzte be gyász és egyéni veszteség ár­nyéka. Szorongó kívülállással érezte magában az ujjongást: Peter Matt élete beteljesedett!

Megvárta, amíg a halálalkony utolsó csillámai is eltűntek a szikár, öreg testből. Amikor ez a fényuszály maradéktalanul csatlakozott a „másik világ” hajnalának felkelő napjához, gyöngéden a karjába emelte mesterét, és vigyázva leereszkedett vele az első házakig.”

„Földi száműzetésére úgy eszmélt rá, mint aki kábult álmá­ban szögeken hever, s fölrezzenve egyszerre megérti fájdalmai okát. Soha nem tartozott ehhez a létsíkhoz. Testi élete sorsa büntetőtábora volt. Meztelen idegeikkel, mérhetetlen érzékeny­séggel és gyötrő nosztalgiával zárult szögesdrótjai közé. Ottho­na másutt, egyensúlya másvalakiben volt. De Sophiát, a Böl­csesség Leányát nem lelhette meg ebben a mélységben. Ő egy más síkon várakozott rá türelmes, szelíd bánattal, mint a csön­des bányászasszonyok alkonyatkor a tárna előtt.” 

„A nappali tudat kábulatában kell megszületnie az örök éberségnek. Ez a felszabadulás törvénye.” 

„Az álom és a halál ikertestvérek. Te, amíg a tes­ted alszik, a túlvilágon vagy. De a halottak, akik még sohasem voltak egészen éberek sem testükben, sem a testükön kívül, csak tétova ösztönzéseik képzeteit szövik létük valamennyi síkján. Finom pókfonálként bocsátják ki magukból hiányérze­teik szálait, és hálót szőnek belőle önmaguk köré. Örök érzel­mi éhségük, szomjuk szüntelen zsákmánylesen várja vágyaik tárgyát, anélkül hogy rárezzennének; egyedül saját lényüket kötik gúzsba így. Hívd őket! Mágikus összpontosítással gon­dolj arra, ami őket jelenti benned. A nevén, színén, hangján szólítsd apádat, és együtt leszel vele. Mert az idő itt nem folya­matos, és a tér nem hely. Állapot. Érzéseiddel érj hozzá.” 

„Az egyetlen ter­mészetes megoldás megint Társa lényéből ömlött át a tudatá­ba: a könyvet neki magának kell megjelentetnie… Az emberiség legfontosabb szellemi ügyei mindig magánkezdeményezésre valósultak meg.” 

„Mesterember sok van, művész kevés. Hivatott sok van, választott kevés. De min­dig a kevésnek kell megváltania a sokat. Aki Istennel társalog, az egész emberiségért virraszt.” 

„A tűz jelűek ott csapolták le nemi feszültségeiket is…” 

„Mialatt Angelo nappal tanítványainak fizikumát a zenejóga fegyelmébe törte, meditációiban alászállt lényük alvilágába. Felszínre emelte rejtett kötéseiket. Lenyomozta inkarnációs előzményeiket. Megtanította őket a koncentráció, a meditáció és a kontempláció hármas módszerével uralkodni akaratukon, érzelmeiken, figyelmükön. S szellemük lassan szárnyat bon­tott. Felülről, összefüggéseikben kezdték szemlélni azokat a jelenségeket, amelyek részleteibe egy mélyebb szinten teljesen belevesztek volna azelőtt.” 

„Egy-egy válságponton már-már úgy érezte, hogy az eszét veszti. Mint szegény Lujza nővére, ő is széttöri értelme bilincseit, és kiutat keres az alvilág gátlástalan tombolása felé. De sohasem volt eléggé gyenge hozzá. Intellektusa és lelkiismerete erősen tartotta a kormányt. Hűvös biztonsággal irányította a téboly mocsarai között. Nem merült el. Csillagai fölé került - de micsoda áron!” 

„Akkor miért nem sír?

- Mert akik sírnak, azok megkönnyebbülnek. Ő bünteti magát. Nem akar megkönnyebbülni.” 

„Kicsit lassabban tanult, mint a többi fiú, de amit megértett, és magába fogadott, azt alaposan tudta, és mindig az övé maradt.” 

„Akit szeretsz, azt hagyd menni, engedd a maga útjára.” Csak évek múlva jöttem rá, hogy az emberi élet legnagyobb titkába avatott be. De ezt a titkot nem tudjuk fel­használni. Hiába, Toni. Akit szeretünk, abba kétségbeesetten belekapaszkodunk.” 

„Zotek mindig szabaddá tette Antont, mégpedig a saját legtit­kosabb óhaja szerint. Tág kiterjedések közé vezette. Megmu­tatta neki a dolgok felülnézetét.” 

„Zotek elmesélte, mennyire utálta gyerekkorában a vizs­gákat, mert olyankor sohasem volt a képességei birtokában. Félelem bénította meg, az ősi zsidó átok. A jobbfajta zsidó mind érzékeny csiga, elő kell csalogatni a zárlatából.” 

„… a hazatérő elsőszülöt­tet nem fogadják nagyobb szeretettel, mint ahogyan őt fogadták odabent a tanteremben, ahová Zotek rögtön bevezette, azután ott hagyta, hogy ismerkedjék a társaival.” 

„Lazán, meghatározott formaságok nélkül érintkeztek nemcsak egymással, hanem a mesterükkel is. Zoteknak esze ágában sem volt valamiféle rendszert rájuk erőszakolni, ami a húsukba vág, és megbénítja az egyéniségüket. Külön-külön minden egyes tanítványának a saját kezébe dobta át önmaga gondola­tait, és egyikükben sem kellett csalódnia. Előre felmérte őket. A fiúk lelkiismerete sokkal megbízhatóbb felügyelőnek bizo­nyult minden külső szabályozásnál. Igaz, nem érkeztek min­dig pontosan. Az anyaggal, természetük szerint, lassabban vagy gyorsabban készültek el, s a feladatokat teljesen egyéni módon oldották meg.” 

„A köz­lés szokatlan gyönyörűsége rázta meg: a bizonyosság, hogy itt éppúgy, mint az apja és Zotek előtt, mindenről beszélhet, anél­kül hogy félreértéstől vagy a gúny mérgétől kellene tartania.” 

„A ma megvakult emberisége, valamennyi törekvésével, eredményével együtt, háromdimenziós térbe falazott, monomániás séma-te­vékenységeket folytató hangyaboly. A tegnap természetlátó lát­noka úgy született meg, ahogyan a Nap kél hajnalban, s halála csak egyetlen napnyugta volt az élet szüntelenül visszatérő hullámzásában. Műveltségét sohasem filléres haszon reményé­ben összehalmozott vásári portékaként fitogtatta, hanem tit­kos, csendes élménysorozatként érlelte benne az életben rejlő halál és a halálból feltámadó élet végső beavatását. Víziószeme azért tekintett a múltba, hogy annak tapasztalatai által megvál­toztassa a jövőt.” 

„… Hermész Triszmegisztoszhoz, a „háromszorosan Hatalmas” egyiptomi félistenhez. Hermész alakja mögött egyszerre felrémlett Atlantisz és Lemuria, a mítoszok mesés Gondvánája, az emberi képzelet nosztalgiájának örök Édene, amelynek makacs délibábja elűzhetetlenül ott kísértett minden emlékezve álmodó, végtelenbe sejlő művészben és tu­dósban.” 

„Mózes, az egyiptomi főpap tudását az egyiptomi szenté­lyekben szerezte. Hogy ez a főpapi rang mit jelentett, azt az egyiptomi beavatások súlya szerint kell értékelned. A titkos tu­dományokba való beavatást mint az uralkodóház egyik sarja érte el. Az akkori források szerint II. Ramszesz fáraó unoka­öccse volt, és eredeti nevén Hozarziphnak hívták. Származásá­ra nézve tehát Mózes egyáltalában nem, vagy - más adatok szerint, ismeretlen zsidó rabszolga apja után - csak félig volt héber. Ráma, Krishna, Zoroaszter, Fo-hi hatalmas népeknek teremtettek vallásokat. Mózes az egyetemes vallásnak keresett népet. Kézenfekvő, miért esett a választása éppen arra a fajtá­ra, amelyhez vére, szánalma és származásának szüntelenül rá­nehezedő, megalázó árnyéka kötötte.” 

„… a Messiás több, mint a Teremtő. A teremtés a gyönyör és a szenvedés két véglete között örvénylő harc, amelyben a teremtett lények a véres anyaméhből kiszakadva a halál jegyével születnek, szüntelenül nemzenek és ölnek, vagy megöletnek. A keleti filozófia ezt a tüzes örvényt szanszárának nevezi. A végletek körforgásában azonban van egy titkos kö­zéppont — a Messiások rejtekajtaja —, a szenvedély és gyűlölet közötti semleges pólus: a szeretet hatalmas misztériuma. Ez az oldás, a felszabadulás helye, a halál minden nyomorúságá­nak gyógyszere.” 

„Mózes egy emberfeletti látomás mágikus tégelyébe zárta buja, gyarló, állhatatlan fajtáját. Beoltotta őket a Messiás Igéjével. De idő és tér fölé emelkedő transzcendens élményé­ben az évezredes operációt sűrítve, egyetlen generáción belül is megvalósíthatónak látta. Ez volt az ő nagy és tragikus, mégis szükséges tévedése.” 

„A zsidóságnak kétségtelenül szétszóródva kell maradnia az egész Földön. „Ti vagytok a világ sója” — mondta egykor a zsi­dó Messiás, akit népének múmia-imádó része kivetett magá­ból, és legyilkolt, mert a szentélyekben őrzött halott vallás más formában való újjászületését hirdette. Ám a világban szétszórt zsidóknak vajon az-e a szerepe, amelyet a legmohóbban, a leg­sikeresebben igyekeznek eljátszani évezredek óta: a hatalom birtoklása az arany segítségével, vagy nagy kirakatsikerek eléré­se a politikában, a művészetben és tudományban az üldözteté­sekben acéllá edződött szívósság, alkalmazkodás és számító okosság révén. Az irány itt is rossz. Amint egy-egy zsidó reflek­torfénybe kerül, vagy felépít magának valami látványos pozíci­ót, kihajszolják belőle, és vérét veszik. Az évezredeken át újra és újra oltárra helyezett aranyborjút mindig lerombolják, de e kísértetiesen ismétlődő párhuzam még mindig nem oltja ki né­pünk bálványépítő fanatizmusát; még sokáig nem. Így határoz­ta meg az utolsó betűjéig beteljesedő mózesi átok.” 

„Pellengérre állított átkozottakból igazakká kell lennünk.” 

„Az Igazak a fajtájuk fölé emelkedő szabad emberek. Csak ők léphetnek ki az évezredes gyötrelmek tégelyéből. A végső erkölcsi megtisztulás után a megvilágosodott „Uberjude” telje­sen személytelen és otthontalan. A Föld átutazó zarándoka. Filozófiája az egyetemes vallás. Megszűnik benne a válaszfal a Te és az Én között. A hatalom birtokosaként nem uralkodik többé, hanem szolgál. Mindenét odaadja anélkül, hogy tettei­nek gyümölcsét leszüretelné. Gondolatainak fénye igéz és old. Rangja erkölcsi elkötelezettség, és nem jog. Bármihez nyúl a tudomány vagy a művészet területén, hidat ver ég és Föld kö­zött. Mózes messiási kísérletének ez a tartalma. Felragyog Ezra köre, amely Ábrahámmal, az ősatyával indult, és bezárul az Igazakkal. Ezek a lények nem lesznek zsidók többé, csak emberek; csillagutasok az örökkévalóságban, akiknek lelkében előbukkant az oldószál vége, s az felbontja bennük a halált.” 

„Mondtam, hogy sokat fogsz szenvedni. De te mindig tudod majd, miért. Ez a különbség